|
|
|
 |
|
|
AZ ÉLET SZAVAI C. KÖTET VERSEI 2004. Az Amatőrök korszaka Válóczy Szilvia: Álmom, álmom marad <vissza>
Remegve kergetem az álmot,
mely egykor szívembe szállott,
s ringatta testem mámorát,
szerelmed szenvedélyes mosolyát
Szórta, ajándékba adta az éltet,
jeges napot, és tüzes vizet.
Ha fáztam, százszor csókolt,
ha küzdve féltem, karolva bókolt.
Nevetett az ébredés, míg ölelt,
lába alatt mozdultak a kövek.
Két kezében tartotta könnyeim,
ha szívem átszúrták tőreim.
Ha vidult ajkam, ízét mosta,
lágy szellőkön szívét szórta.
Felém küldte a muzsikát,
hogy pilláimban őrizze álmát,
Mely oly gyorsan tovaszállott,
csodából délibábot hagyott.
Hagyta a kételyt, a fájdalmat,
a reményt, a keserű hatalmat.
Kósza indulatok hadát,
mellyel vért szított, s halált.
Remegve kergetem még a szépet.
de csókja, s szava csak ígéret.
Álmom, álmom marad, míg élek,
hisz tépett vágyamban hitem éltet,
s a remény, mely enyém maradt,
kincseim közé zárva hallgat.
Veresegyház, 2004. augusztus 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Csak halált hozott <vissza>
Vágyaim ontják véremet.
Álmaim sodorják testem
a végtelen semmiség felé.
Haldoklom. Messzi utakon
járnak lelkem kínjai,
hazug múltját tépné ki
szívem, képzeletnek vad kertjébe
szórná hamvas magvak erejét,
a szépet, mely egykor égett
bennem, s dobbanva lépett
bársonyos est keletjében,
hold csókját hozva ébren.
Mint szíved, mely sosem alélt,
ha hívtam, buja ajkamhoz ért
puha ujjad, féltőn érintette
szavam hangjait alázottan.
S karod ölelt a milliók fölött,
képzelt szárnyas lelkek között.
Könnyem törölte szomjad könnye,
mely értem hullt az égből földre.
Most szürke leplet húz a magány,
szememre hunyva is rablánc
került, mely többé már nem enged,
pilláim honában bőszen szendereg,
S a buta szerelem forró íze,
testem, lelkem kínzó őre.
Kegyelmes tőr ereje már mit sem ér,
hisz árva marad a remény.
Hangja sikít, ha gondolat tép,
a múltból bágyadt harag lép
jussáért, a szívért, kiért egykor adta,
de végleg sosem hagyta.
Vágyaim ontják egész életem.
Tiltó szavam sokasága, könyörtelen
parancsot követ, s zokog, zokog.
hisz ez ábránd csak halált hozott.
Veresegyház, 2004. augusztus 11. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szenvedélyben <vissza>
Szenvedélyben, éjnek dús hevében
kószált ábrándokat zúgott a szél,
szívünknek fülledt csókot mesélt,
s ölelt karok közt ősi kéjt zenélt.
Ajkad nedves volta festette örökre,
áhított, puha leheletem vörösre.
Korom pilláim alant mosolyom szaladt
gyöngyöző kebledre, hol ívelt erődre
fulladásig hajolt testem keletje,
mint záporeső a szabad mezőre,
hullt, csak hullt örömkönnyem.
cseppjeim betakarták féltő szemem.
Gyengéd ujjaid harcolták bársonyom
lüktető hangjait, törölték el nyomon
csillogott, hamvas erek bájait,
s üde vággyal telt lelkünk álmait
fűzte szívemnek buja diadalába.
midőn szürke lég közt zabolátlan
dallamokként jártuk a messzi teret
csillagok felé fújva a sötét felleget.
Veresegyház, 2004. augusztus 12. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Sajgó lépteid porában… <vissza>
Sajgó lépteid porában élek,
hol csak bánat jár, s félek,
neszed bármivé lett, tiltva tűr,
végtelen, mint a halottas űr.
Elhagyatott.
Elveszek benned, mert hagyod,
hiába őriznek védangyalok,
kiket nékem küldtél, még akkor,
midőn szíved engem kapott.
És most…
Haragos szemed lángolva ég,
feléd dobott hangom sem ér
füledbe, hisz haldoklott vágy
kering benned, s a magány,
mely ölni akar!
A múltat, hogy többé ne éljen,
szívemben a szép, ne védjen
képzeletet. Már nem küzd a lét.
harcos mámorom aludni tért.
végre…
És lépteid törlik, hol gyáván
megtűrt a sors, most árván,
egyedül mosolyog alélt szívünk,
balgán hisz. Más útra tértünk.
Veresegyház, 2004. augusztus 16. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Orgazmus szindróma <vissza>
Hideg fútta körbe mezítelen
valóságunk, öltözött lelkünk
álmait vetkőzte, s dideregve őrzött
hajlataink tárultak a csodák felé.
Kéjtől fűtött tested alélt bennem,
nedves ajkad ontotta szerelmem,
s a vágyat, mely szerteszóródott
ágyunk hajnalán, reszketve csókolta
végig a bársonyos éj varázsát.
Feszült bimbóim esdve kívánták
gyengéd ujjaid kulcsolt hadát,
vágyták a fülledt öröm diadalát.
Miként bőrünk hamvas érzékében
gyenge szívünk dobbantotta hangját,
igaz szenvedélyt rótt testünk köré,
kacajos ábrándokat, dús hegyek fölé,
hol fellegig szárnyaltunk derengve,
űzve az időt, ott ölelt óhaj kísérte
derűs utunk az áhított semmiség elé,
s köszöntötte léptünk a mindenség felé.
Veresegyház, 2004. augusztus 17. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Gyermeki lelked <vissza>
(egyetlen kisfiamnak)
Életem gyöngyöző kristályaként csillogsz
előttem, arcod boldog mosolyban fürdik,
ha látsz, s látlak. Apró csókok derítik
kérdő szemed. Köszönöm, hogy vagy nekem.
Ringatott, s dédelgetett álmodban pislog
a tűz, midőn gondolatod új kérdést betűz
a világnak. Miért szeretlek olyan nagyon,
úgy hogy elmondani is alig tudom? Látom.
Fürge lábaid futnak a messzeség felé bájosan,
hol kacagva bóklászod a nyár susogott szellőit,
s ébreszted a puha föld sírni vágyó aranyát,
ha parti hullámok sodorják újra dűnéit.
Szeretlek édes gyermekem! Oly ártatlanul
szólsz hallott fülembe, suttogod a titkot,
enyém vagy örökre, s én a te csodádban
alélok. Büszkén őrzöm gyermeki lelked.
Veresegyház, 2004. augusztus 18. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Tánc a sötétben <vissza>
(jövőbe látva)
Halkan suttog az est
néma léptet keres.
Fénylő szempár esd,
vidám tekintetet fest.
Mosolyt az arcra.
Lelket dobbantja,
s a ritmust, mely él,
bennünk tercet zenél.
Eltűnik a lét,
de belül halljuk még
a másik hangját,
melyet vágy jár át.
Cseppek a homlokon,
mesélnek monoton,
szívről, boldogságról,
ahogy lábunk táncol.
Ölel a gyengéd kar,
véd, de mégis betakar.
vezet, ahogy az ész,
és többé már nem félsz.
Veresegyház, 2004. augusztus 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Nem akarok! <vissza>
Nem akarok szárnyat,
hitt anekdotákat.
Nem akarok csendet,
mely fülembe zenghet.
Nem akarok vágyat,
csalfa éjszakákat.
Nem akarok szívet,
örök reménységet.
Nem akarok fázni,
ért csókot odázni,
Nem akarok félni,
fútt szelet kísérni,
Nem akarok sírni,
holt eszmét siratni,
s nem akarok élni,
úgysem ért meg senki.
Veresegyház, 2004. szeptember. 1. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Dobogó szíved <vissza>
Dobogó szíved menedékében
öleltem végtelen áhított lelked,
hol éber álmok tárultak
hitt, s nevetett remények felé.
Mosolyodban fürdött a nap,
küzdött szívem benned alélt.
Forró csókod epedve kívánta
buja testem, csodában vágyta
a csillagos eget. Friss levegőért
kapkodó ajkam érintetted,
annak minden érzékét róttad,
gyengéd leheleted bársonyával.
Reszkető ujjaid kulcsolták ujjaim.
a valóság repítette testünk felé
a holnapot, a legszebb jövőt,
mely magányunkból sodort.
Veresegyház, 2004. szeptember 4. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ahogyan szeretsz <vissza>
Szemed fénylik arany szívben,
mely csak a tiéd, mint a vérem.
Csókokba fojtod örömöm,
hisz nékem adtad a fényözönt.
A szíved, mely bennem dobog,
lüktetett ereje lángként lobog.
Szemed mosolya szememben él,
gondolatban engem remél.
Ahogy mellettem élsz, úgy érsz
szívemhez. Csodákat lelkembe írsz,
teljességet, nyugalmat, reményt,
törődést, szerelmet zenélsz.
Vágyom azt, ahogyan szeretsz,
örök is kevés ahhoz, hogy vezess.
Ajándékom vagy, s ahogy nevetsz,
fénylő arcom boldogságot szerez.
Veresegyház, 2004. szeptember 8. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Fuldoklik a szívem <vissza>
Fájnak a szavak,
fájnak a léptek.
Fájtak, ahogyan
álmaimban értek.
Biztonság volt, ölelés
halk eszme. És kérdés.
Szívembe borult árnyak,
kínos, hatott vágyak
őrizték kérdő ívét.
Magány lánca adta ízét,
bánat, nem várt vérét,
halott szavak végtelenét.
Fuldoklik a szívem,
már nincs levegőm.
Elhagyott gondolatomnak
sem elég az erőm.
Hittem, mertem érteni
szavakat, hol élt akarat,
s intett az elhaló mezőnek,
reménnyel érkezőnek.
Hangod félve bántott!
Hol érteni a valóságot?
Már késve ránt az idő.
Várod, de már nem jő.
Versegyház, 2004. szeptember 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Örökre őrzöm <vissza>
Szárnyal vadóc szívem.
messzire elkísérte
ábrándos lelkem.
Álmos arcom ragyog.
Mint a nap, mosolyog,
szelíden feléd pislog.
Barna szemem éget.
Vágyadból tűzet vétet.
Akaratként őrzi a szépet.
Vállaim ívelt árnyai,
hajlatnak bársonyos képei
kívánnak újra érezni.
Hullámzik a testem,
Mint a buja tenger
összecsap ezerszer.
Ajkad hevíti bőröm
homályban összekötöm
csókjaid, s örökre őrzöm.
Veresegyház, 2004. szeptember 14. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Csókjaink közt <vissza>
Telt ajkad áhította legszebb vágyam,
keringve táncolt a dal, s az ég
szemeiden át, sugallta érzéked
hajlatát a kéj, mely rám talált.
Pupillám barna fénye váltott éket,
szívedben tárta a csodát, szédülten
kereste kulcsolt ujjaid puha öleltét,
hogy kebleim ívében karöltve megpihenj.
Ábránd ívelt át a magasság felett,
csitítva a nap zajosan túlfűtött tereit.
Forró lehelet simogatott, akár az óceánt
felkavaró gyengéd, s vad áramlatok.
Csókjaink közt mesélt a mosoly,
mint szívedben, úgy bennem is él.
Örökül némítja ajkaink cseppjeit,
egy édes valóságot, mely bennünk zenél.
Veresegyház, 2004. szeptember 17. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kacag a reggel… <vissza>
Kacag a reggel
Imádott sugara
Szívet ébreszt
Túl az álmon
Igézi vágyam
Galamb szárnyal
Rólad mesél
Isteni mámor
Szívemben él
Ékszerként csillog
Szemed fénye
Akarat mosolyog
Zárva tart téged
Orcád pírját
Rabul ejti a végzet
Ott, hol megpihen
Szavad, s tested
Zihálva keres utat
Lázadni nem mer
Áldott könnyekben
Néz és szeret
Veresegyház, 2004. szeptember 18. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Amit adtál nékem <vissza>
Hozzád bújok, hol menedéked
gyújtja gyenge szívemben az éket.
Karod esdve tekint testem harmatára,
mosolyog arcod lágy, sötét homálya.
Ajkad közel van. Még habozna,
ha látja szemem. Csókkal adózna
minden gyönyörű, valós álomért,
mely kárpótol a múlt fájdalmáért.
Amit adtál nékem, az maga az élet.
Boldogság, mely egykor semmivé lett,
most él bennem, s benned, újra remél.
Halk szavak közt hangosan mesél.
Csodát harcol bús fellegek fölött,
napfényt nyit, árva lelkek között.
Szárnyalást küld heves forgószél felé,
virágok bimbóját, hullott gyöngyök elé.
Amit adtál nekem, az te vagy magad.
A kezdet, a vég, és a mennyei hadak.
Szüntelen boldogság, könnyáztatta hit.
Reményben alázat, mely kapukat nyit.
Veresegyház, 2004. szeptember 19. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Enyém vagy <vissza>
Erős vagy, mint cseppek a sodrásban.
Gyengéd vagy, mint bibék a virágban.
Érett vagy, mint nap az alkonyatban.
Szabad vagy, mint szellő a határban.
Csendes vagy, mint némaságban a hit.
Lüktető vagy, mit friss testben a szív.
Nemes vagy, mint aranyban a karát.
Kitartó vagy, mint gondokban a barát.
Egész vagy, mint galaxisban a csillag.
Magasztos vagy, mint télben a jégcsap.
Páratlan vagy, mint becsületben a szó.
Enyém vagy, mint boldogságban a való.
Veresegyház, 2004. szeptember 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mely csak enyém <vissza>
Bíbor ajkaddal csókol az est,
mint vágyott ölelések, úgy felelsz
üde szíved minden dallamával.
Szemed pillantott ékével kémlel,
ahogyan a nap keletről kél fel,
mosolyod ragyog napnál ékesebben.
Két karod közt megnyugszom én,
mint messze-messze a világ peremén.
Kezed fogom, s el nem engedném.
Súgott hangod szerelmes légében
bókos szavak csuklanak merészen.
Valód adod, kincsed, mely csak enyém.
Veresegyház, 2004. szeptember 25. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Álmokban jártam… <vissza>
Álmokban jártam.
Levendula illata áradt.
Messzire kívánt a hatalom,
Oltalma védett a fellegig.
Kábulatba ejtette ernyedt lelkem,
Buja, féltő szenvedélyed.
Alázott kebled hamvas zamata
Nyújtotta féltő teljességed.
Jajveszékelő dalok között,
Ámulatként róttad szívek hangját.
Rideg szélben fakón ölelt
Tested, húzott csillagok felé.
Alvó szerelmet ébresztett
Mámorok sötét halmaiban.
Veresegyház, 2004. szeptember 26. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Elmondani nem lehet <vissza>
Mint űzött vad futnék a sötét éjben
ki nem kell senkinek, alázva, térden
csuklik lábam, remegett testem sír,
állni többé vádlott szavak közt nem bír.
Mint nyárban hintett, esőcseppek dalai
úgy hullnak lelkem virágjának szirmai.
Átkos szavak, melyek csak szóltak tétlen
boldog szívet szúrtak fájón, s egészen.
Úgy fáj, hogy elmondani nem lehet,
bár a szél tovább fújja a habos felleget,
a kincs, a mosoly, az élet már elveszett,
többé már a remény sincs, mely éltetett.
Veresegyház, 2004. szeptember 27. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Akkor <vissza>(válaszvers Komáromi János “Mikor” c. versére)
Néha
hűs cseppek oltó hadát érzem,
homályos arcomba hullott perceket,
mik általam sebzett szívemig égnek,
patakokból hullanak dobogva,
itatott bőrömön barázdákba érnek.
Egykor
derűs mosoly hagyta el arcomat,
ábrándok hitt élete küzdött,
szunnyadt pilláid apró bájaiért.
Most csak képzelet ível ösvényt,
messzi utam elé vágyott álmokért.
Máskor
buta, szent hitemmel éltem én is,
hol értem szívek vidám csókja élt
a végtelenség csodás dallamában,
de elszállott, mert hagytam tovább
régi sebek oltalmában.
Olykor
Csendben ülök, két kezem szorítom.
Kérdő szemem barna tükrében
balga kincset őrzök reménnyel,
és áldott, kedves idegennek
azt mondom: Ne menj el!
Veresegyház, 2004. szeptember 28. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mit? <vissza>
Mit ér az ajak, ha dalolni fél?
Mit ér a szem, ha sírni kél?
Mit ér a szó, ha maradni nem bír?
Mit ér a lét, ha mély halálba hív?
Mit hoz a hajnal, ha benned élek?
Mit hoz a nappal, ha újra félek?
Mit hoz az alkony, ha csendben álmodom?
Mit hoz az éjjel, ha ébren hánykódom?
Mit ad a szív, ha már nem dobog?
Mit ad az eső, ha már nem kopog?
Mit ad az idő, ha már messze jár?
Mit ad a való, ha most már örökre fáj?
Veresegyház, 2004. szeptember 28. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Így cím nélkül <vissza>
Ha eszembe jutsz,
táncot jár a nappal,
s bennem marasztal.
Ha látom szemed,
mosollyal ébred a világ.
Ha hangod hallom,
eremben lüktet a vér,
s szívem választ ígér.
Ha előttem állsz,
a jelen örökre miénk.
Veresegyház, 2004. október 1. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Álmom <vissza>
Fáradt a reggel
álmom csodát ígért
mosolyt varázsolt arcomra.
Nyújtózik a nap
álmom velem maradt
boldogsággal koszorúzta szívem.
Szivárvány hasad
álmom elvitte messzire
hosszú hídjain fáradtan kélt lábam.
Csókot ont az alkony
álmom lassan visszahozta
sodort kincsed küldte ajándékul.
Kacsint a selymes est
álmom újra burokba zárta
lelked szívemben hagyom hajnalig.
Veresegyház, 2004. október 2. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Együtt <vissza>
Szavad hív
itt vagyok
tested némít
csókod adod.
Ujjad indul
barázdát ér
heves vágyad
lüktetve él.
Forró a lég
fülledt a tér
kígyózó bájam
lelkedbe fér.
Harcol a múlás
a most ölel
gyönyör fájdalma
üvegként tör el.
Erőd szorít
ajkad gyengéd
alél hangod
mámor a kéj.
Légért kapkodsz
remeg a lét
sóhaj mardos
feled az ész.
Aztán csend
hosszú, szelíd
örök a jelen
fellegbe repít.
Mosoly az arcod
simít a kezed
bezár a karod
hunyom szemem.
Veresegyház, 2004. október 2. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Legszebb álmom <vissza>
Bús szemem előtt röpül
szívemnek ékes pillangója,
legszebb üde álmom
virágok fényébe szórja.
Ha ujjaid mohón tépik,
szende szirmok hajolnak.
színek esőjében táncolva,
fürtjei képzeletet fonnak.
Hajamba tűzöd a csillagot.
Rám mosolyog az ébredés.
Friss ajkad szegletében
halkan üzen a feledés.
Csak szerelem mámora az,
mely lelkünkben mesél.
buja, kedves szavakat
féltetten, s féktelen remél.
Tűzött csillámló sugarakat,
mézesen olvadó rózsaillatot,
vizes smaragdfű simítását,
szivárványos felhőt, a világot.
Ujjaim simítják dús hajad.
Pilláid takarják pillantásod.
Boldog arcod vágyódásában,
már homály csókolja homlokod.
Barna szemem előtt röpül
gondolatod ékes szószólója,
hisz legszebb álmom hozta
szíved, mely nem hagy el soha.
Veresegyház, 2004. október 5. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Pillanat <vissza>
Érző ujjaim arcodhoz érnek,
fájó szívedből könnyet törölnek,
a boldognak tűnő valós létet
ölelem veled, s a messzeséget,
Mely itt van, értünk múlik el.
Minden perc haldokolva felel.
Vágyat kísér a jövő kapuja elé,
álmot, ha szívünk végül oda elér.
Veresegyház, 2004. október 6. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Tudom, szeretsz <vissza>
Őszi kékség lebeg szemem előtt,
nap töri át a smaragd erdőt,
mely lassan arannyá változik,
majd bronzzá, ahogy szél viszi az időt.
Tükröd barna fényében tör elő
felhők gyapjú éke, gyengéden dicső
valóságuk, ékes álmokat hajtanak,
melyből markoljuk az elveszett erőt.
Ujjaink csendben ölelik egymást,
keresik a legcsodálatosabb varázst.
Szende csókok míves nászából,
a boldog és békésen buja pillantást.
Tudom, hogy szeretsz most is nagyon!
Hangod suttogja lelkembe, mert hagyom.
Virágok kacaját, dús folyó sodrását...
Szívem ritmusa feléd, s érted ragyog.
Veresegyház, 2004. október 7. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Beteg kisfiamnak <vissza>
Kicsi ajkad csendesen,
ontja hangod lelkesen.
Könny pereg szemeden,
zilált tested erőtlen.
Halk énekem vígasztal,
fohászt, imát magasztal.
Míg feléd száll a hangos dal,
benned derűt marasztal.
Pillád hunyod fáradtan,
gyenge álmod elhoztam.
Ott ringasz már karomban,
nyugodt percek halmában.
Lelkem nehéz fergeteg,
kívánt szavam elmereng.
Esdve hasad szívemben:
gyógyulj meg édes gyermekem!
Veresegyház, 2004. október 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Csöppnyi angyal <vissza>
Kacag már a vidám arc,
lassan győz bennem a harc.
apró lábad felém suhan,
Ölembe ugrasz boldogan.
Vadóc csókod arcomhoz ér,
lelkemben lüktet az örömvér.
Karod kulcsolja ívelt nyakam,
kicsi szíved dobog gyorsan.
Az élet te vagy gyermekem!
Vibráló csillag sötét fellegen.
Mosolyod, mint az érett alma.
Lelkem üdve! Csöppnyi angyal!
Veresegyház, 2004. október 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Többé már nem lehet <vissza>
Mit láttam én?
Nyugalmat, mely jött felém
szemedből, kérdő választ
ringott fellegek tengerén.
Szavad halk volt.
Nem értett elme honolt
arcod rebbent érzékében
a magány kóborolt.
Mosollyal léptem hozzád…
Emlékek kulcsoltak át.
hagytam, had öleljen a mámor
hiszen sokat vártam rád.
Elfogytak hangok húrjai.
A szív harcolt kínjai
csendben fájtak tovább,
mint az igazság fedett bájai.
Megszűnt a haladó idő.
Szemed tükre fagyos jövő
álarcát vetette a semmibe,
vágyott jelenben fürdött.
Védtelen voltál, oly árva.
Ki erőért kapkod kiáltva.
eget mozgattál volna, ha lehet,
de kötözve voltak lábaid.
Mint tiszta tó felszíne,
úgy homályosította el könnyem
pilláim nyitott zugait.
Tekinteted merengve figyelte
lassú cseppjeim hadát,
szívem hurokba szorult oldalát.
Mennem kell, nem maradhatok…
Hisz te küldtél, mint barát.
Tested mégis könnyezik…
Erőtlen karod szorítana mind.
Menekülnél a boldogság felé,
hozzám, hol csillagod fénylik.
De én már megyek…
Hogy szíved többé ne legyen beteg,
hisz mit szívünk akart,
azt többé már nem lehet.
Veresegyház, 2004. október 17. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Könnyek lettek <vissza>(válaszvers Komáromi János “Nem tintával” c. versére)
Odakinn a hideg szélben
rejtett kincsed ül szívedben
ott, hol álmodott a tűz
sajgott vágyakat kívánva űz
zárt ketrecéből a lelked
lassú táncban szenved
áldott szavakért könyörög az éj
nincs válasz, csak a remény.
Még a semmi bánt
szemed hunyod
merengett fájdalmadban
szíved
már halott.
Remény széled
odázott gondok égnek
lelked vágyaiból
emlékeket
tépnek.
Mikor leültél
hittél messzi mámort
versed írtad volna
dalos éjben
hosszú álmod.
Nem hitted
hogy majd újra sírsz
s most még is
patakok öntik ki
szívedből a kínt.
Csak pár szót akartál
de könnyek lettek
melyek végtelenbe löktek.
Veresegyház, 2004. október 22. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ha késő lesz <vissza>
Néha hangok kóborolnak
Elillan a múlt kínzó szava
Messze járt magány hív csak
Bánatról mesélt boldogság hat
Igaz szívemre, mely hozzád vitt
Zavaros cselekedetekben késve hitt
Talán késő már, ha kicsit megállsz
Ontott gondolatodra, ha csendben vársz
Szememben, addigra már kihuny a parázs.
Veresegyház, 2004. október 22. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Pihenj csak ölemben… <vissza>
Pihenj csak ölemben
Itt nyugalom sző hálót feletted
Hamvas homlokod simogatom
Elalszol csendben, míg hallod
Néma szívem boldog szavát
Jelenbe hulló örök hangját.
Csókom lassan pilláidra hull
Suhan álladig a selymes ujj
Arcod gyenge pírja mosolyt dob
Kedves tekinteted szerelmet ont
Ölem forrón lüktet körülötted
Lassú ritmusban ringatja tested.
Elmereng az éj fekete bársonya
Mámorban úszik harmatos dala
Békét hint estnek víg ködére
Elringat karom féltő melege
Nemes álmodnak szerelmes őrzője.
Veresegyház, 2004. október 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Altatót mesél a Hold <vissza>
Gesztenye hull az őszi avarra,
Alkony festi a domboldalt aranyra.
Lassan hunyja millió szemét a nappal,
Altatót mesél a Hold a csillagokkal.
Mámorban úszik a csendes szárnyalás,
Boldog szívekben nyílik az álmodás.
Mesék kertjében fénylik a felleg,
Alászállnak sötét éjből az istenek.
Igaz kulcsot hoznak értünk közeledve,
Zárját keresik, hogy megértsék végre,
A titkot, az élet voltát, lelkük hajnalát,
Hiányzó létüknek szabad akaratát.
Bódít szellemek táncának képe,
Olvad már a gyarlók bánatos szíve.
Lángol az emlékezés testek bíborában,
Dobog a dallam, küldött vágyak honában.
Oltott fájó múltnak röppent igazáért,
Győz az igázott való, értünk, emberekért.
Veresegyház, 2004. október 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Csodálat <vissza>
Csillagok szállnak az éjben,
Szóródnak szerte a messzeségben,
Oltalmak őrzője ontja csókjukat,
Dámákat hódítnak a nagy hadak.
Álmok szőtt képében szavak hívnak,
Látod, s hagyod szállni önmagad,
Altató mámoros, andalító képében,
Tűz rak táncot lábaid léptében.
Veresegyház, 2004. október 25. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Körülöttem a világ <vissza>
Körülöttem most a világ
Öröm mámorában úszik,
Rám tekint a hanyatló nappal,
Üres szavam halkan véle ring.
Lázadó órákban, percekben élek
Önmagam kitiltott csapdáiban,
Tőled kaptam a legtöbb szépet.
Te voltál, ki engedtél szabadan.
Elmúlik a könny, mi szomorít.
Most lennél csak igazán boldog itt
A világ előtt, hol csak szárnyalnál,
Véred a függetlenségért ontanád.
I gaz szívek égnek magányban,
Lelkek őrlik akaratok bájait.
Álmok szőtt oltárát imádnák
Gőgös léptek szerte heverő lábai.
Veresegyház, 2004. október 27. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Telihold <vissza>
T engerkék ég egy röpke pillana T
E lillan, mosolyog az éjjel szem E
L assú táncában forog a déli szé L
I sten ékes könnyeit messze hint I
H ívogat a csendes álomhoz, oh H
O tt minden csodálat, s mámorít O
L eszáll lelked szirmára néma da L
D údolod, s tudod, az veled mara D
Veresegyház, 2004. október 28. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Barátság Balladája <vissza>
I.
1. Új valóság ébredt bennem,
Kapott álmok fényét megleltem.
A föld kettényílott kezem előtt,
Zabos folyó hömpölyög lábam között.
2. Él Bennem a tudat, elme,
Holt testem kelt újra életre.
Mosolyog az ébredés virága,
Bennünk nyílt ki életre, s halálra.
3. Nyitom szemem dús pilláit,
Már nem fednek gondok ujjai.
Merem általuk utam formálni,
Hisz jövőm maga a valót jelenti.
4. Erőm csendes kéjben halad,
Kék felhők közt napban marad.
Mint lángoló mező tükör képe,
Rónán siklik harcolt sugarak éke.
5. Félelem? Mi az? Kérdezem.
Hisz mi bennem honol, végtelen.
Nádak susognak a Hortobágyon,
Szél viszi édes levegővel csókom.
6. Jó természet, mi hitet ad,
Most is meleg otthonom marad.
Mesés, színes avar puha ágyam,
Szórt csillagok fénye a kívánt vágyam.
7. Idő, mely sosem létezett,
Vált most valóra hűs képzetet.
Temetett eszmém keresett álma,
Most új akaratot szült napvilágra.
8. Sodrót, felkavarót, andalítót.
Mind bennünk veti el a magot.
Emberekben. Így benned, s bennem.
Helyes utat mutat tiszta lelkekben.
9. Ó én utam, puszta valóm!
Mi lebegett, most gondolatom.
Választ vártam, s jött messzi földről,
Galambot küldtem, szálljon le az égből.
10. Galambom repült, visszajött.
Távolból míves hang köszöntött.
Arany kulcsom kezemben meglapult,
Szívem csörrent kódja zárához simult.
11. Hangok, melyek felém szólnak,
Dalos szófüzéreket szórnak.
Kertembe, szép virágaim közé,
Lelkembe sorvadt, kihalt gyomok fölé.
12. Félt tudatom már elhagyom,
Csak magam vagyok, mely otthonom.
Élet, ahogy bennem kezdettől él,
Gyermekmosoly, édesanyámnak mesél.
13. Hitem erős, s hiszem ős.
Magányt szakít, emberként erős.
Hiányt már rég nem érez bősz szavam,
Lángot látja körülöttem, ami van.
14. Mit látok, több mint gondolat.
Érzésből köt össze csokrokat.
Mit halálig tart meg a hű barát,
Többet ér, mint szép aranyban a karát.
II.
1. Mint hűs tavak oltó szomja,
Úgy ölel körül a nagy puszta.
Hatalmas hegyek ölében lapul,
Sodrott dűnéken át lassan küzd, vadul.
2. Homok fútta barnás cserjék
Hajladoznak. Ott táncol a szél.
S nádasok hada harcra gerjed,
Midőn égnek könnye mohón megered.
3. Orcám fellegek felé néz.
Szemembe kósza cseppet igéz
Az élet, tanít küzdeni jóért.
Új jön. Mit fontosnak hittem, most elvész.
4. Mosoly vár a sötét éjben,
Mantrák hangja zúg messzeségben.
Megtaláltam. Azt hiszem. Bennem él.
Lelkem rezdülését óvja és zenél.
5. Olyan ez, mint fűszálnak szél.
Friss ízt hoz, amint hozzám elér.
Hozza a békét, a tiszta szívet.
Ébredést hoz, amely örökké éltet.
III.
1. Már vártam. És lett, mit láttam.
Szemem előtt lelkembe vájtam
Holnapot, de tűnődött tekintet
Nékem cserébe egészen mást hozott.
2. Egy dalt, mesét, mely bennem él.
Jövőnek szép létében regél.
Fény nyitott kaput kérő szavamra,
Így adta új születésem: Máízah.
3. Mindenség, az Egy, az Erő.
Mely testem helyett lelkemben nő.
Hiába korbácsol veszett idő,
És kiált, hangosat, mélybe meredőt.
4. Most ez vagyok. Ez maradok.
Ezt tudom adni, ha akarod.
Még kezet nyújt a feledés hangja,
De ő bennem él, hiába maradna.
5. Előttem az út, a célom,
Mit vártam már rég, azt most kapom.
Csak megyek, mert mennem kell az úton,
Már nem egyedül, hisz jövőmet tudom.
IV.
1. De az élet másik fele
Jött, mint a villám, döntött hegyet.
Hitt a szív szépnek mondott szerelmet,
Mely dallal zengett földet, s kék eget.
2. Szemem nem látta a vihart,
Mely sebzi testem, lelkembe mart.
Szép idő húzott báj mámorába,
Hol csak lázálmom kacsintott rámámba.
3. A szél süvíteni kezdett.
Fákról hullott a gyülekezet.
Avarba omlottam imádkozva,
Színes levelek csókoltak arcomba.
4. Ó álom, édes álmom volt.
Kacagó allűrjei már holt
Utat hintnek jövő sodrásába.
Kínzó gondoktól szabadulna vágyva
5. A testem, de még zord hangok
Simítják végig dús homlokom.
Szelíd hitem talán most ölel még,
Hisz az, ami egyedül még segítség.
6. Barátságnak ára az ész,
Mely, ha nem vigyázol, felemészt.
S akkor, mint puszta, véres ököl
Szorulsz marokba, ha kínod eltöröl.
7. De mindig létezik kiút.
Hisz bajban ott az egyetlen kulcs.
Letargiád mélybe hiába húz,
Szívedben a szeretetláng még kigyúl.
8. És pajzsként véd meg a múlttól,
Habzó szavak zengő zajától,
Amely ártott, hisz végig sem gondolt
Tényekben fürdette ódoni hangom.
9. Most azt gondolják a varjak,
Nem csak a télben kaparhatnak.
Ember vérét szívnák a pokolban,
Ha hagyva van, megtennék azon nyomban.
10. Ó drága barátság élj! Élj!
Magvaid hiába, ne szórd szét.
Bár idő nincs, csak messzi valóság,
Végtelenbe futó teljes barátság!
Veresegyház, 2004. október 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hazafelé <vissza>
Lassan leszállt az est.
Félelem ölelte lelkem.
Bár csillagok fénylettek,
mégis fájt a szívem.
Az utam hosszú volt.
Szemembe ködök foszlottak.
Mit magam mögött hagytam,
égbe kiáltottak.
Csend borult a rónára.
Megállt az idő.
Holt térben átfagyottan
arcomba csapott a levegő.
Olykor tompult ékek
vakították pupillám
s mikor fények szöktek
sötétség borult rám.
Egyedül éreztem testem.
Sajgó kínom kettétört.
Kedves mosolyoktól az élet
szenvedve, s némán ölt.
Már elaludtak az angyalok.
Bánat fészkelt szívem köré.
S merengve méláztam,
így utamon, hazafelé.
Veresegyház, 2004. november 5. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ha sírsz <vissza>
Ha sírsz, táncolnak a könnyek,
bánatod lemossák a mennyek.
Apró folyékony vízkristályok,
messze repítik féltő álmod.
A hited szívedben elmereng,
hol most még fáradtan szendereg,
de jön idő, mely csak érted él,
víg múzsádról szerelmet regél.
Ha lenne szárnyad, elrepülnél,
végtelen dalra rázendülnél.
Csengettyűk mézédes hangjától,
világot ölelnéd vágyadból.
Veresegyház, 2004. november 6. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kit holtig szerettél <vissza>
Korombársony simogató hajnal volt.
Vakított a messzeség kóbor fénye.
Pilláid már holt téren túlbolyongtak,
s te csendben ültél a végtelenben.
Éltető szíved tört ketté e síkon.
Vérzett könnyeiddel mostad az utad,
hol egykor jó, őszinte kedvesed járt,
hol most csak forgószél söpör, s kutat.
Múltad, mi lelkedben megmaradt,
még lángolva aranyozna fellegig,
de dacod, csalt reményeidet tépik
attól, kit holtig szerettél, hajnalig.
Veresegyház, 2004. november 7. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Barátok nélkül <vissza>
Megtapasztaltad.
Mit hittél, összeomlott.
Hisz a te választásodon múlt.
Akkor miért fáj ez az út?
Csak fáj!
Van, aki birtokol.
Van, aki bemocskol.
Van, aki azt hiszi,
hogy bármikor ostromol.
Volt kedves szó, és becézés.
Volt őrjítő kéjek halmaza.
Volt, hogy az, ki életét adta volna,
most széthinti a parazsat.
Féltett lényed morajlik.
Már hiába a düh.
Csak író vagy,
ki olykor magányban ül.
Hitt anekdoták,
lelkek hitt színjátszása.
De igaz barát is volt köztük,
ki most ugyanúgy fordított hátat.
Miért játszottál volna?
De mások kezedbe adták a játékokat,
hogy aztán azokkal
hajtsad be a hadisarcokat.
Most itt vagy egyedül…
Zúznál, ha lelked nem gátolna.
Amit érzel legbelül,
talán nem érti meg senki soha.
Hisz te sem hitted,
de alkalmad sem mindig volt.
Mit elméd gyarlón gondolt,
az volt csak igazán holt.
Nincs bocsánat.
Már nincs akaraterő.
Alábbhagyott az Isteni vonzerő.
Csak néma szív sajog.
S azok, kikben hittél,
most talán újra élnek,
míg te csak azt számolod,
szívedben a könnyek meddig érnek.
Barátok voltak.
De már nincsenek.
Mondd, akkor valójában
mi értelme a létnek?
Semmi!
Elvetheted a pajzsot.
Kitépheted karjaidból az ölelést,
s megölheted a tested!
Akkor talán majd megértik érzésed.
Veresegyház, 2004. november 8. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Tél felé <vissza>
Ahogy felnézel az égre,
pislákol a nap szűrt fénye.
Vékony felhőpamacs takar,
fellegeket némán zavar.
Hajló fenyőágak néznek,
utadon végigkísérnek.
Már hűs szellő süvít végig,
ott hol a fehér tél késik.
Barna az erdő szigete,
hol egykor zöldellő cserje
burjánzott, mezők színében,
most csendben elszáradt minden.
Veresegyház, 2004. november 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szeretet <vissza>
Leszállt az est,
s te csendben úgy öleltél,
mint hosszú folyó a hegyeket.
Fénylő barna szemed
mosolyt csalt arcomra,
mikor féltőn rám nevetett.
Lágy ujjaid ajkamhoz értek.
Féltőn birtokolták testem,
s feledésbe merült a tekintet.
Kósza hajszálad homlokodat
súrolta, s boldog kacajodtól
bontakozott ki a szeretet.
Veresegyház, 2004. november 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Néha szomorú a szív <vissza>(Komáromi János költőnek)
Néha rögös a nagy út.
Néha lelked félve fut.
Néha kicsit még elbuksz,
hogy megértsd majd hová jutsz.
Néha szomorú a szív.
Néha megkeres a kín.
Néha kell egy kis bánat,
hogy megtaláld önmagad.
Néha elhagynád a tested.
Néha szelnéd az eget.
Néha magasba néznél,
hogy elfelejtsd a földet.
Néha még álmodoznál.
Néha újra haza vágynál.
Néha csodád gondolod,
hogy majd védje mosolyod.
Néha Kevés az idő.
Néha túlontúl késő.
Néha ráébredsz mégis,
hogy ki volt, ki többé nincs.
Néha továbbgondolod.
Néha űzöd a gondod.
Néha vágysz az igazért,
hogy újra érezd a vért.
Néha szíved nagyon fáj.
Néha elsodor az ár.
Néha hiába küzdesz,
hogy élj. Nem menekülhetsz!
Veresegyház, 2004. november 12. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ne félj! <vissza>
Repüljön szíved az álmokon túl,
ne tartson lelked. Nem pattan a húr.
Nézz a tükörbe, s lásd meg önmagad,
ne rettegj, az álmod el nem ragad.
Csalódtál minden éjjel és nappal,
megalkudtál a kacér haraggal,
mely csak próbára tette hűs kegyed,
s azt hitted, hogy csak játszik veled.
Most magadban ülsz, újra elmerengsz.
Mit hibáztál, s mást miért temetsz?
Bár látod, hogy éget a múlt sebe,
dacolni még úgysem bírsz ellene.
Zamatos ízébe rejti hangod
az idő, amely soha nem kapkod,
s nem kérdezi gondod bánatát,
csak jő, és eltörli pergett hamvát.
Nézz a tükörbe, s lásd meg önmagad.
Ne félj, az álmod el már nem ragad.
Hamvas jelened, mely csak a tiéd,
pillanatod adja, cserébe magányodért.
Veresegyház, 2004. november 13. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Harcolhatsz <vissza>
Harcolhatsz, de csak falba ütközöl.
Álmodhatsz még, ha idő üdvözöl.
Távoli mosoly karol a szélben.
Foszlányfelhők nevetnek az égben.
Lélek hinti szerte szét könnyeit,
ősfolyóvá duzzasztva ereit.
amíg hull a sűrű záporeső,
lassan hömpölygő árvíz tör elő.
Harcolhatsz, hogyha erőd nem hagy el,
S míg akarod, hogy ne süllyedj el.
De néha akarat már túl kevés,
hiába hív szó, ha már többé nem élsz.
Veresegyház, 2004. november 14. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Felragyogott a nap <vissza>
Reggel fagyott a tér,
földet hord’ná halomba.
Csipetnyi zsenge dér,
húzódna még karomba.
Felragyogott a nap,
szikrái földet értek.
Tó tükrét fodrozva,
apró gyöngyök zenéltek.
Hűs csobbanás hatott,
mosoly röppent magasba.
Tört sugár kacagott,
felhőket karonfogva.
Veresegyház, 2004. november 16. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Minden napot <vissza>
Szürke, fülledt félhomályban,
forró keze indul bátran,
testem ívét mohón keltve,
gyönyört adja tekintete.
Lágyan, s lassan éri fel,
nyakam bársonyát nyeli el,
mézédes nyelve, mint a tűz,
vérből minden erőt elűz.
Halkan suttogja fülembe:
Szívemnek drága ékszere!
Midőn ha kell, tiéd vagyok,
minden napot neked adok.
Veresegyház, 2004. november 18. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szerelmünk <vissza>
Fáradt szemeid lehunynád már,
de pilládon kóborol a vágy.
Dús szívemben kettétört a zár,
hol mély mosolyod szavakat vár.
Ajkad közelít, lágy csókokat,
forrón lehelsz pillanatokat.
Tükrös fényekben szórt áradat
somolyog, míg bőrünkre mutat.
Ölelt szívünknek gyengéd húrja,
andalító dallamát húzza.
Elnémult hangok ékes szava,
lelkünket felhők közé hívja.
Sodró, buja táncunk hullámzik,
örömök tengerében úszik.
Szerelmünk csillagok közt izzik,
míg fel nem kél a hajnal, ott dívik.
Veresegyház, 2004. november 20. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Míg hiszed… <vissza>
Míg hiszed a holnapod,
addig tiéd a tegnapod.
Képzelt jövőd még álmod,
ha valós léted ki nem tárod.
Veresegyház, 2004. november 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Gyémánt <vissza>
Gyémánt mezőn, gyémánt vizek,
Gyémánt égben, gyémánt szívek.
Gyémánt ajkon, gyémánt csókok,
Gyémánt szemben, gyémánt ragyog.
Veresegyház, 2004. november 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Tömegben <vissza>(Komáromi János költőne)
Hangod alig hallom,
mosolyodban az ősz
huny szemet a gondok felett.
Lépteid lassan járnak
minden mozdulatodban
szíved dallama kíséri az eget.
Nem várt vallomás
mely gyorsan megölelt
hasítja ódon füledben a hitet.
Szemed már nem lát,
csak lábaid visznek
ahogyan elhagyod a tömeget.
Veresegyház, 2004. november 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Egymagadban <vissza>
Lesütött pillákkal
ülsz egymagadban
várod a választ.
Csendbe burkolódzol
karjaim átölelnek
nem érted a káoszt.
Barna szemed éke
felnéz, hogy értse
jó szívedben a vigaszt.
Harmatos könnyeid
neszelve erednek
róják a kósza panaszt.
Kérdőn nézel rám
ajkad szava hallgatag,hisz még várod a tavaszt.
Veresegyház, 2004. november 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Pofonok <vissza>
Nem tettél semmit,
csak voltál.
Tett mégis utolért,
mit nem vártál.
Még kérdeznél,
de már nincs válasz.
Tennél bármit,
de csak ártasz.
Váratlan az erő,
mely benned küzd.
Még harcolnál ellene,
hogy gyorsan elűzd.
De szavak láncolnak,
lehúznak a mélybe.
Esélytelenül hullasz
le az értetlenségbe.
Veresegyház, 2004. november 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kérdések <vissza>
Hol az a lélek, mely futni mer?
Hol az a szív, mely mindig ismer?
Hol az a hely, hol boldog lehetsz?
Hol adhatod örömöd, ha nevetsz?
Kiért űzöd el sápadt gondjaid?
Kiért harcolsz, ha hívnak vágyaid?
Kiért szól a legszebb dallam?
Kiért nyugszik halott szó a sírban?
Miért zokog az est homálya?
Miért van messze az öröm hazája?
Miért van más a várt dolgok helyett?
Miért töri újra a szél a felleget?
Hoz-e szép, új napot a virradat?
Hoz-e rémisztő gondokat a pillanat?
Hoz-e nyugodt kellemet a pihenés?
Hoz-e áhított teljességet az ébredés?
Él-e még majd a szó, ha elszáll?
Él-e még majd a tett, ha nem vár?
Él-e még majd újra a szerelem?
Él-e még majd, ha el kell mennem?
Veresegyház, 2004. november 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Lezárult szakaszok <vissza>
Sütött a nap,
virágzott a rét,
s most mégis
borús az ég.
Hozott a sors,
repített a szél,
de most újra
a búcsú remél.
Feszült az ér
csobbant a vér
és most már
halál sem kímél.
Veresegyház, 2004. november 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ahol élek… <vissza>
Ahol élek, gyöngyös víz csobog,
hol lélegzem, éltető fény ragyog.
Hajló, magas fenyők nyújtóznak,
szelet követve hamuból lopódznak.
Ahol élek, zöldellő fű susog,
kék viharból telt esőcsepp zuhog.
Színek míves lépcsőjét húzza az ég,
ha fellegben összecsap csúf és a szép.
Ahol élek, az szívem egy darabkája.
Álmaim, vágyaim őrzött rablánca.
Hitem sólyomszárnyakon kerüli a napot,
őrzött jelenemben adja a legszebb pillanatot.
Veresegyház, 2004. november 29. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Emlékezem <vissza>
Mosoly ül arcomon,
emlékezem.
Csak néhány dologra,
mely él bennem.
Boldogság, csak úgy
ölelte szívem,
Forró nap melengette
elveszett lelkem.
Puszta akarattal
rám néztél, csak rám,
barna bogaraddal
feledtetted a magányt.
Tekintetedben tükröm
csillantotta szemed,
öblösen szorított
erős, gyengéd kezed.
Mosoly ül arcomon,
mert emlékezem.
Csak néhány dologra,
mely örökre él bennem.
Veresegyház, 2004. november 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Neked is, ugyanúgy <vissza>
Még hoz a sors jót, és rosszat.
Mástól csak elfogadnod kell.
Ha melletted van, aki bosszant,
válaszként csak néma szót felelj.
Követett hited akaratként dől el,
van, amikor nincs már más út.
Fáradt testedben a fojtó dacosság ölel,
s pihenned kell, neked is ugyanúgy.
Veresegyház, 2004. november 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hozott az ég! <vissza>
Mennem kell,
még köszönök,
majd lassú lépteimmel,
tovább döcögök.
Mikor múltam hívott,
hittem boldogságot,
de míves szó hatott,
bősz hazugságot.
Lábaim nehezek.
Fáj a szívem,
s fel hiába nézek,
már nem száll a lelkem.
Messze van még,
hol rád találok.
Hiába kék az ég,
ha mindig elázok.
Hívnak dalok,
csalfa, rút mesék,
bár ember vagyok,
így hiába maradnék.
Most megyek tovább
hosszú utamon.
Hol egyszer meglelem
célom, mert kutatom.
Veresegyház, 2004. november 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hogyha felkél a nap… <vissza>
Hogyha felkél a nap,
veled mosolyog az ébredés,
szürke ígéret valóságot kap,
menekül fénytől a feledés.
Hogyha felkél a nap,
kitárul szemed bogara,
s mit szívedbe rajzol majd,
az lüktet benned dobogva.
Hogyha felkél a nap,
reményeid kovácsolt éveit
hurcolja a szendergő had,
kívánva lassú, kecses lépteid.
Hogyha felkél a nap,
már nem fáj többé szíved,
hozott pillanata megmarad,
emlékeiddé formálva téged.
Hogyha felkél a nap,
előbbre lesz a jövőd is.
Kijárt, hosszú, nehéz utad,
több lesz mindennél, ha hisz.
Veresegyház, 2004. december 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Sosem felejtem <vissza>
Sosem felejtem azt a napot,
mikor szíved csendes szerelmet adott,
nyári délnek még enyhe tüzében,
langyos szellőként ölelve szorított.
Tiszta tó tükrében mosoly fakadt,
nádak suttogott smaragdjához szaladt
égi sugárban arcunkat csókolta,
ahogy mi ajkunk is egymáshoz tapadt.
Néha korom fürtjeimmel játszott,
fellegnek lágyforró lehelete kapott
mámorítóan mélyszép szavakat,
hangod dallamát, mely fülembe dúdolt.
Magadhoz húztál, átkaroltad testem.
Mint egy örökkévalóság, úgy fogtad kezem.
Örömteli, szerelmes tekinteted erejében,
meghatódva ragaszkodott a lelkem.
Sosem felejtem azt a napot,
mely már csak múltamban andalog.
Fel-fellibben emlékeim közt szelíden,
s akkor kinyitja bennem a te boldogságod.
Veresegyház, 2004. december 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mosolyogj hát… <vissza>
Mosolyogj hát,
hisz vágyaidat
őrzi a végtelen,
néma szerelem.
Mint forró nap
melegíti tested,
tüzelt homlokod,
szívedként markolod.
Lelked mámorát,
csak reá szórod.
Félve hinted honát,
gyengéd bársonyát.
Fehér hópihék,
hamvas arcát lelik.
Szeme felett ülnek,
pillákkal derülnek.
Mosolyogj hát!
Érted kél a nap.
Mosolyogj hát,
Hisz tiéd a világ!
Veresegyház, 2004. december 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szabad lehetsz... <vissza>
Szabad lehetsz, ahogy fellegek tánca
eget nemesítve holt csend határába
sötétlik, s obszidián szívedben a levegő,
mely megfáradtan merész és reszkető.
Kócolt homlokodon morajlott erő küzd,
hord magában, kívánt dallamokként űz
a szerelem, tétovázna dús lelked húrja,
míg csodádat eléd nem tárja újra és újra.
Lüktetett szíved helyén vadrózsa nyílik,
harcolva, kínjaid derűtlen tövétől hajlik
el teljesség végső határában, hol meglelné
őszinte szépségéből utolsó, telt reményét.
Veresegyház, 2004. december 11. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Perceid halmazában <vissza>(Ajánlva mindhalálig szeretett, beteg Csorba nagyapámnak…)
Dér fútta fák integettek,
hosszú volt az út előttem,
s mikor megláttam félt arcod,
tekinteted meleg érzésbe markolt.
Semmizve, sután továbbálltak
néma, nemtörődöm emberek,
önkényes, balga üdvüket rótták,
bár hívtad, hogy segítsenek.
Mellkasod mezítelen hált, árván.
ősz pilláid hunytad, s aléltan
őrizted még szíved szárnyán
forró csókom, mikor átöleltelek.
Hamu újra perzselőn lángolt.
Eltűnt a feledés hatalmas árka.
Morajlott dühöd ástad elő
ha más, késett segítő kéz
pillanatod diktálni próbálta.
Én csak fogtam remegő kezed.
Nyugalmat szántam zaklatott,
fájdalmas, önfáradt lelkednek.
Szemeid lassan álomba szegültek,
arcod szürkére homályosította
messze húzódó fellegek vattáját,
s lassan számoltad elszenvedett életed
csendes perceinek halmazát.
Mátraháza, 2004. december 15. |
|
|
|
