|
|
|
 |
|
|
AZ ÉLET SZAVAI C. KÖTET VERSEI 2002-2004 Az önkeresés korszaka Válóczy Szilvia: Vörös penge <vissza>
Acél penge él,
körbe-körbe kél.
Nemes piros vér,
pecsétet remél.
Erős vas széle,
kíméletlensége,
mégis nemes,
becsülve értékes.
Friss, bíbor nedű,
tócsába terül,
Apró kis szemcsék,
sorba rendezték.
Már mélyen alszik,
sötétbe bújik,
cseppek halmaza,
fekete burokba.
Fényes, reszelt fém,
suhan szerte szét,
néki a félelem,
nem ontja életét.
Veresegyház, 2002. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Bárcsak hold lehetnék… <vissza>
Bárcsak hold lehetnék,
napot sietve követnék,
s ha a nap te volnál,
szíveddel felém ragyognál.
Sűrű erdőben te vezetnél,
védő karoddal felemelnél.
Fel a magasba, ahol a fény
sietve karolna belém.
Féltő kezed intene már:
bárcsak mellettem maradnál.
Gondos szavad lelkembe száll,
szívem szerelmedre vár.
Őszi szemed mosolya,
szíved lelkét ragyogja.
Ajkadból vágyak törnek,
szende csókok szöknek.
Szerelmes ajkad csókra hív,
tüzes tested szenvedélyt vív.
E tiszta érzés többet ér,
mint száz hamis szerelmi vér.
Vágyak forró parazsa,
testünket égeti kacagva.
Puha tenyered lágyan,
simogatja lelkem bátran.
Kicsi szívem bárcsak látnád!
Utánad jár, hegyeken át.
Csókkal ontana muzsikát,
ha képzelet keveset ád.
Fojtott hangod ölelne át,
ajkam csókkal árasztanád.
Vággyal teli lelkem érted,
fellobbanó tűzzel eped.
****
Szikra pattan szívem melegéből,
tested gyújtja szunnyadó tüzéből.
Gyengéd érintések simogatva hágnak,
buja vágyak szomjaznak utánad.
Bársonyos bőröd arcomhoz ér,
szívem zakatol, szerelmet remél.
Lágy csókok táncolnak hevesen,
puha ajkunk peremén lelkesen.
Simogató tenyered arcomat öleli,
mosolygós szemed szívemet kémleli.
Szállnak csókjaid lelkemen át,
könnyem cseppjei ragyognak rád.
Heves szerelmem bőrödet perzseli,
nyugtalan szívem tiédet kergeti.
Buja érintés igézi testem,
vágyakozva térdel előtted lelkem.
****
Drága szíved érzékeny lelke,
csendes dalra vágyik szeretve.
Mint nyári, langyos este,
úgy igéz szeszélyt követve.
S ha átkarolsz a szélben,
tüzes tested melegében,
soha többé nem fázom,
mély lángod őrzi lángom.
Lágy tenyered simogatja hátam,
heves bőröm tartja lázban,
s ha ajkad újra megérint,
szívem bája feléd kacsint.
Szerelmes szívünk egymásért dobog,
ha távol vagy, lelkem zokog.
Ész néha csendben alél,
testünk lelkünkből beszél.
****
Bíbor szívünk hevesen zakatol,
vágyálom hív testünkben valahol.
Kéjes indulattól hévvel menekülni,
már nincs esély tőle szabadulni.
Meseszép életünk andalogva jár,
szerelmünk éjjelén bódultan hág,
testünk apró érzékét vágy
életre kelti, kezed csodát tár.
Gyémánt ujjad gyönyört csiszol,
forró csendben rózsát tipor.
Élénk rózsa üde, s tiszta,
feletted néki van hatalma.
Szerelmed rabja lettem én,
ott ragyogok szerelmed reggelén.
Aranyló eső hull testemre,
fényes lelkedet holtig szeretve.
Veresegyház, 2002. február 7. - április 17. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Már nincs tudat… <vissza>
Már nincs tudat, mely boldogít,
mely küzd, szeret, és el nem szakít.
Nincsen érzés, kedves becézés,
hisz halálra ítélt e szerelmi érzés.
Szívünk fájdalmak közt tengődik,
tanácstalan szavunk némán vergődik.
És most csak égető kínokat lelt,
mit régen forró tűzköpeny ölelt.
Vége az időnek, a boldog perceknek.
eztán felettünk ítéltek kezdődnek.
Ami volt bezárult, s mi nem tehetjük,
azt mi eddig uralkodott felettünk.
Most is szeretlek, s mindig szerettelek.
Kudarcok után is örökre ott leszek
benne a szívedben, s te az enyémben.
Soha senki nem vehet el egészen!
Tura, 2002. április 25. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Bűnbocsánat <vissza>
Bezöldült az erdő, a tavaszból nyár lett,
boldogságban szívem mégis újra szenved.
Hiába tudom, hogy örökre szeretsz,
bánatom hatalmas, hisz nem velem lehetsz.
Tested magamtól messze szakítottam,
Érzem, sokáig így nem bírhatom.
Ó eljönne az idő, melyre mind áhítottam,
bárcsak lehetnél karomban boldogan.
Kérlek, adj békét testemnek, s lelkemnek,
had nyugodjon szelíden mindaz tenéked.
Engedd, hogy szeresselek, hogy mindig ott legyek
odaadó szívedben, lelked melegében.
Tura, 2002. április 27. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Remény <vissza>
A nap is arra nyugszik, merre te vagy.
Narancsba öltözteti habos fellegek dunnáit.
Úgy ragaszkodik hozzád, mint én,
és simogatja bőrödet, mint lelkemet a remény.
Veresegyház, 2002. április 27. délután *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Te vagy… <vissza>
Te vagy nékem a napfény,
szerelemben a remény,
kedves mosolyban a jó íz,
friss patakban a tiszta víz.
Szeretlek, mint földet a rózsa,
mint levegőt a gyenge moha.
Álmomban is csak te szállasz,
szerelmem kis virágjára.
Veresegyház, 2002. április 29. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Nem érdemlek… <vissza>
Nem érdemlek egyebet,
csak azt a kicsit, keveset,
mit másoknak hagytam én,
a bánat búján, keservén.
Mit ér az igaz szerelem,
ha mindenki, s én is szenvedem.
Kell belső, mely erőt szakít,
mely engem kitartásra bír.
Harcolok a gondok ellen,
rágódom e kín-keserven.
Miért szeretem azt a szívet,
mely enyém egészen nem lehet.
Nincs még törődés bennem,
utam ösvényét meglelem.
Nincs szavam, mely elenged,
szívem ragaszkodás benned.
Hát szeretve szeretlek lágyan,
amit puha fű a nyárban.
Szívem csengő dallamában,
szikrázik szemed boldogságban.
Tura, 2002. május 7. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Várok Rád <vissza>
Távol vagyok tőled, s mégis oly közel,
féltő szívem téged bolondul ölel.
Szeretlek, ez mindig így marad,
hiába jő fájdalom, s bőszült harag.
Az életem sivár lenne, ha nem lennél
enyém, s ha soha sem szeretnél,
de tudom, aggódó szemeidben látszik
igaz szerelmem, tükrében szikrázik.
A kétségek, melyek távol tartanak,
jelei a nyughatatlan bizonytalanságnak.
Csak az idő adja lángunk parazsát,
s vigyáz, féltőn óvja varázsát.
A remény egy hatalmas híd közöttünk,
távol tart, s mégis úgy összeköt.
Talán egyszer még bátor lesz szívünk,
és remegve ajándékot szór nékünk.
Várok rád, én egyetlen Szerelmem!
Várom a percet, hogy magamhoz öleljem
elfáradt tested, megkínzott lelked,
engem epedve váró, igaz hitű lényed.
Tura, 2002. május 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mindig <vissza>
Újra virágba borult a rét,
elveszett lelkem még remél.
Még új napot hoz a hajnal
de a régi is marasztal.
Keserű szívem fájt érted,
s te már megértetted
a sajgó szívek nászát,
bíborban folyó táncát.
Szerelmem tiszta. Érzed?
Remegve imád téged.
A parázs hatalmassá nőtt,
kis lángból pusztítót szőtt.
Boldogan keresem lépteid,
harcolva kellenek érzelmeid.
Szerelmes szíved kell nékem,
hogy örökre boldoggá tegyem.
Veresegyház, 2002. május 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szerelmed <vissza>
Mint gyöngyök ölelnének szüntelen,
szerelmed úgy birtokol nesztelen.
Hófehér pilláid sodrában ott ül,
spró, szende mosoly vígan derül.
Lágyan ívelt, puha, bíbor ajkad,
némán szól csak, de látszik rajtad,
hogy mondanád: szerelmed vallanád,
szívem lüktetéséből választ hallanád.
Dobban az jó nagyot, gyorsan és sokat.
Néked tartogatja erejét, mely maradt.
Hozzád hűen szerelmét kínálja,
feléd apró csókokat dobálva.
Nézd, hogy szeret a kicsi szívem!
Megszakad, mégis kitart vélem.
Öleli azt a csodálatos férfit,
kiben alvó vágyat ébreszt és nyit.
Szerelmed szerelmemmé vált régen,
mióta a nap táncot jár az égen,
s boldog órák sűrűjében,
erdőn sétáltunk kéz a kézben.
Veresegyház, 2002. május 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Vigyázom Rád… <vissza>
Vigyázom rád, őrzöm szemed
apró fényét, mély varázsát,
mely megbabonáz, mert szeret,
s kíván jó éjszakát.
Ősz szemöldök huncut íve,
barna szemfedőd éke
pihen pilláid felett, féltve
őrzi álmodat kergetve.
Vigyázom rád, féltőn óvlak,
hogy álmod gyarló mivoltára
nemes hangon választ szórjak,
keresve szerelmed kapuját.
Érzem, előttem tárva, mindig
táncolva ját át lelkem,
hisz rajongva, s dalolva kering
felette szerető szívem.
Vigyázom rád, percek múlnak,
az idő vasfoga könyörtelen.
Tőrök szívet hiába szúrnak,
szerelmünk halála reménytelen.
Veresegyház, 2002. május 22. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hullanak… <vissza>
Hullanak a rózsaszirmok,
sebet tépnek fájó titkok.
Elvérzett szerelmünk porba hullt,
gyenge lelket kerget a múlt.
Tura, 2002. május 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szeretlek <vissza>
S zemed könnyesen mosolyog felém,
Z ivatar tépi lelked szirmait szét.
E gyszer talán boldog leszel velem,
R ád örökre várni fog szívem.
E zer csókod fájdalmasan mar belém,
T e voltál, ki gyöngykoszorút tettél
L elkemre, s engedted, hogy teljesedjen.
E lmúlhat idő, de a szerelmem soha,
K önnyekben tipródva remélek újra.
Veresegyház, 2002. május 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Édes mosolyod… <vissza>
(Petrarcai szonett alapján)
Édes mosolyod szemem előtt lebeg,
tiltva őrzöm nagy szerelmedet,
bár szívem mindig érted remeg.
Keresem múltbéli szellemedet,
nékem lelked elérhetetlen felleg,
mely szüntelen előttem szenvedett.
Ajkad által kimondott szavak,
szenvedve hallatják hangjukat,
mindkettőnknek súlyosan fájnak.
Csókjaid ízét még érzem sokat,
talán szerelmet, s szívet szánnak
lelked rezdülései előttem törnek utat.
Veresegyház, 2002. május 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Titkon remélem… <vissza>
Titkon remélem, hogy egyszer megjelensz,
karjaid széttárva, örömben felém nevetsz.
Suttogod lelkembe, kiáltod fülembe,
többé el nem hagysz, itt maradsz örökre.
Életem szenvedés, mióta eldobtál
magadtól semmit nem remélsz most már.
Csak meredten bámulod a messzi múltat,
mely már nem jön vissza, s nem hazudhat.
Kedves mosoly volt gondtalan arcunkon,
boldog hang csengett szabad szavunkon.
Testünk ölelt, s forrón lüktetett,
míg a vágy bennünk megszületett.
Hiányzik szavad, szerelmes mosolyod,
mely mindig boldogságot hozott.
Hiányzik karod, mely erősen szorított,
s szíved dobbanása, mely szeretve nyílott.
Bár hallanám újra mély ború hangodat,
lelkem könnyedén venné a gátakat.
Szívem, mely szerteszakadt, összeforrna,
s ha gyorsabban nem is, de dobogna újra.
Kecskemét, 2002. június 8. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Sír a hajnal… <vissza>
Sír a hajnal,
már nem marasztal
szívedben a szerelem.
Emléket gyaláznak
gondolatok, cikáznak
messze a fellegeken.
Elszálltak szavak,
ajkunk csukva maradt.
Nap nem süt nekem.
Bóklászom lelkedet,
mely értem üzengetett,
de nem maradt sosem.
Hiába tárul szívem,
lelked mezejében.
Többé nem kesergem.
Szerelmem mégis örök,
az időnek könyörög.
A boldogság megtörte szívem.
Veresegyház, 2002. június 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Lelkem felhők közt… <vissza>
Lelkem felhők közt kószál szüntelen,
óhajok bántják szirmaim rezdüléseit,
s regéket kántálna semmiért, fesztelen
csitítva haragra gerjedt szíveket.
Alkonyba dönti hamvaim reszketve
fojtott szavad, hazudva szelídül,
midőn válaszba rejtik halk dalunk
kínjait, talán tajtékunk lecsendesül.
Ismeretlen tudattalan remeg szerte szét,
árnyas éjjel hinti körbe hűs melegét.
Gondolatnak ingó támasza bár volnék,
de himbálódzó hulláma még mindig fél.
Suttogott ürességét fújja leheletem.
Vak eszméim keringnek homályában.
Szívem kísértett múltját győzné szertelen,
ám lezárt csodái elvesztek vágyában.
Így lelkem felhők közt kószál szüntelen,
míg vigaszom szívedben meg nem lelem,
s vágyad édes íze ajkamhoz fel nem ér,
szavad csókja, mint régen, újra nem mesél.
Tura, 2002. július 14. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hétsoros <vissza>
Kacsintott szemed kémleli barázdáimat,
reszketve tenyered domborulatokat formál.
Hosszú mámorból ébredt honvágyamat
kacagva kergeted, s ébreszted szívem bársonyát.
Erdőm közepében bimbó rózsa nyílik,
hol gyöngyöző cseppecskék szitálnak körben,
s vadócan ujjonganak égi est ködében.
Veresegyház, 2002. július 15. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ma is szeretlek <vissza>
M ég mindig ragyog szívemben mosolyod,
A telihold kacagva kacsint rám,
I smeretlen fellegek közt feléd szállok,
S usogva kergetnek árnyak lelkem nyomán.
S zenvedély ágyán hajszálak integetnek,
Z údul a múlt pora lavinaként.
E rőtlen akaratok még ellenünk küzdenek
R eszketve, féltőn tilt józanész.
E lszakított testünk titkon gondol
T emérdek emlékre, s csendben sír
L etépve a múlt pihent gúnyáit.
E lrejtőznénk, ha tehetnénk valahol
K ívül, messze a világ rettent zajától.
Veresegyház, 2002. július 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Magány ostorozza lelkünk <vissza>
Hangod remeg szavaid alatt,
szerelmed nehéz elfojtanod.
Szíved még szívesen maradna
nálam, csak, hogy megnyugodj.
Becstelen idő, mely nem kímél,
de nyugalmat ád, ha hagyod.
Bár fájdalom még titkon remél,
úgy vet szívedbe magot.
Szerelmes percek, boldog órák,
örömteli szenvedélyben úsztunk,
hazudtunk küzdetlenül, gyáván,
hittünk egymásban, s búcsúztunk.
A magány ostorozza lelkünk.
Tavasz csak jövőre lesz már.
Baljósan árulkodik szomorú szemünk,
s szívünk örökre egymásra vár.
Veresegyház, 2002. július 25. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Örök kárhozat <vissza>
Hány órát vártam szeretve!
Az idő kereke meg nem állt,
s csak bámultam reszketve
sz ablakon, vajon jössz e már.
Teltek a percek, a napok, a hetek,
s te ott maradtál, mint eddig.
Reményem lassan felperzselte
szívem meghasadt dallamait.
Feledésbe tűnő pillanatok
játszottak gyenge érzelmeimmel,
s kérdésekre jöttek válaszok:
többé ne bomoljak érted.
Szárnyaim letörted, hogy ne repüljek,
szívem kalitkába zártad rég.
Lelkem már nem szállhat feléd,
örök kárhozatban ég.
Veresegyház, 2002. június 28. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kalitkába zárt madár <vissza>
Szerethetek, de csak csendben,
elfojtott szavak sűrűjében.
Rettenet szakít el a reménytől,
fájdalom a szerelem tüzétől.
Szerethetek, ha engedik éppen,
de csak azt, kit rendelt Isten.
Szívem a lemenő nappal nyugszik,
s ébred Veled, ha a hold búcsúzik.
Kedves, kis madár halkan csipog,
féktelen bánatát mondja, mely titok.
Csak az a szív érti, ki maga is olyan
kínokat élt át, és boldogtalan.
Szerethetek úgy, mint eddig?
Bár kételyek kergetnek mindig.
Bárgyú életem feléd dobom,
s tépett lelkemet is neked adom.
Szívem rácsok közt is szeret,
hisz benne lakozik a szeretet,
és lelkem képtelen feledni,
szerelmem börtöne nem engedi.
Szerethetlek? Kérdem még tőled.
Szabadságom kegyelme bár jönne.
Isten úgy szeret minket, oly nagyon,
bűnök közt sem hagy parlagon.
Ó szívem ne sajogna érted!
Szerelmes lelkem bűnben ég néked.
Kicsiny madárnak sírjam keservem?
Más nem ért meg, csak Isten!
Ő tudja, mi lészen szívem bíborában,
tüze miért ég, s nem oltódik lángja.
Kegyelmez, irgalmaz, s szeret szüntelen,
szeretete drágakő, mely törhetetlen.
Szívemben drágakő csillog örökre,
s szívem, fényében szerelmet tükrözne
szívedre, hogy szerelmünk mindig éljen,
ha csak kalitkában, de lobogjon, s égjen.
Veresegyház, 2002. július 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szerelmed jutalom <vissza>
Dac szól belőled,
a fájdalom hangja.
Szenvedett, gyenge szíved
kínod sajgón marja.
Lüktet keserves hangom,
füled ódoni kürtjében,
bánat könnye a jutalom,
szerelmed kiszáradt kertjében.
Buta remény kornyikál
még egyet, s utoljára.
Bágyadt szerelmem ott áll
melletted láncokba zárva.
Szívem így is szeret téged,
a feledést másnak hagyom.
Halott koporsóm sem enged
elmúlni, szerelmed jutalom.
Veresegyház, 2002. augusztus 1. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szereted, ha írok… <vissza>
Szereted, ha írok, azt is, ha nem.
Fénylő szemed ismeri minden rezdülésem.
Mi az, mi átsegít a nehéz napokon?
Talán a józanész, mely fél nagyon!
Gyors szavaim sebesen hagyják el számat,
csak csalódás búg rajta, és némi bánat.
Életem elsöpri utánam a port,
és ha éget a fájdalom, fáradtan zokog.
Forró tenyered ölelné még arcom honát,
de gondolat, s akarat remegve bánt.
Széthullott az életem, a lelkem, s a szívem,
arcomon csordogál bíborvörös vérem.
Kusza vágyódásom nyomaidban kerget,
kihűlt kezemen ujjam lüktetve reszket.
Elhagyott testem szenved mindörökre,
szíved zálogát várja kínok közepette.
Veresegyház, 2002. augusztus 12. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kés fájdalma édesebb <vissza>
A lét fátyla eltaszít,
szívemből szerelmet szakít.
Forró könnyem porig aláz,
szenvedve kínra vadász.
Bennem üresség tolong,
egyetlen szavad sem orvosol.
Szerelmem érted haldokol,
mert szíved soha nem harcolt.
A kút mély és hideg.
Testem reszketve didereg.
Nótád szétrombolja fülem,
csókod csak türelem.
Kés fájdalma édesebb,
szerelmed hiába kegyesebb.
Hangod remegve gyilkol,
lelkemet rágja a nyomor.
Sötét, komor erdő vagyok,
melyben a fény elandalog.
Hová bújhatnék magam elől?
Körülöttem minden összedől.
Szerelmem nagyon éget,
elítél a vak végzet.
Sajgok kínok záporában,
szívem szenved egymagában.
Veresegyház, 2002. december 4-5. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Sötét éj… <vissza>
Sötét éj köszönt le ránk,
apró fények árja csillan át
az egen, vadócan, nesztelen
buja táncot lejtve kedvesen.
S míg csendben keringőznek,
víg mosolyba rejtőznek
hamvas fellegek közt szelíden,
puha álomból szenderülten.
Halk durmolás rombolja szét,
e némaság tündérkertjét,
hol andalogva, ásítozva kél
szusszant hold, s nem fél.
Bár odakünn a sötétben,
féktelen ködök sűrűjében
reszketne, hűs hidegben
dideregne elveszetten.
2002. december 31. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Utolsót dobban <vissza>
Ha utolsót dobban a szívem
jössz rá, mely addig értelmetlennek
tűnt, mit veszített lelked.
Vigasz sem lesz ajkadnak,
s a végtelen könny árasztja
majd el egész életed.
Gyenge leszel, elhagyatott,
mint kopár hegy messzeségben,
hiába tornyosulsz meredten.
Bár láttad volna fájdalmam...
Testem rejtekén csendben ölelt,
dúdolta a kósza reményt,
mely utolsó leheletemig kitart.
Veresegyház, 2003. január 2. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szerelmem csillagjai <vissza>
Rád gondolok, ha a nap felkel,
mert új reményt ölel,
s ha az éj leszáll csendben,
szerelmem csillagjai fénylenek szüntelen.
Veresegyház, 2003. március *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: A nap égeti… <vissza>
A nap égeti arcomat,
s rád gondolok,
szomorú szemedre,
mely szüntelen haldokol.
Keserű marja lelkedet,
s mit akartál,
nem teljesülhet,
láncod elrabol.
Vigyáznék rád,
mint sokszor tettem.
Bár csókolnál újra,
de már elvesztem.
Szerelmed utánam futna,
ha engeded,
de reményem halott,
hisz megölted.
Most magam elől futok,
hogy felejtselek,
de nem tudlak.
Könnyem elemészt.
Hazudnék, hogy ölelj,
de nem kellek neked.
Csendben ülsz magadban,
bágyadt hangod sem remeg.
A nap vörös volt,
de már lement.
Akárcsak szerelmünk,
mely annyira szeretett.
Tura, 2003. április 16. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Gyöngyöző harmatod… <vissza>
Gyöngyöző harmatod lennék e hajnalon,
tükrömnek fényében láthatnád álmod,
s bíbor ajkam lelkét hallhatod,
míg be nem záródik örökre láncod.
Veresegyház, 2003. május 5. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Lelkemnek szirma voltál… <vissza>
Lelkemnek szirma voltál,
de jött a váratlan ősz.
Elszakított tőlem a halál,
szívedben véres a tőr.
Lágy hangod édes volt fülemnek,
míg hallottam égett a tűz,
mely csak érted élt szeretve,
féltőn, ölelve mindig tűrt.
De szavaid szikárrá váltak,
már nem kellett nyújtott kezem,
reményvesztett kínjaimnak,
fájdalom volt a szerelem.
Kő lettél, mely már élettelen,
csak romjaiban hever.
Hazugság szövi hálóját feletted,
s egy mozdulattal leteper.
Éld hát élted, úgy ahogy tudod!
Szívem végleg összetörted.
Ebből már többé nincs kiút,
múltad soha nem hátrál mögüled.
Tura, 2003. május 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: A halál hídján állok… [18+] <vissza>
A halál hídján állok.
Az órák megálltak.
Már tovaszállott a reményem,
ahogy szívedben a szerelem.
A víz mély morajlást vet.
Habzó sűrűség lepi el
lelkemnek dús gyengédét,
melyet összetart a kegyelem.
Sikoltanék, ha tudnék,
de hangom folytja a bánat.
Elharapódzott indulatokkal
leteper a zord alázat.
A halál hídján állok,
Senki nem fogja kezem.
Csalódás szaggatja szívem,
s a magány ítél felettem.
Vége a szép hajnalnak,
vágyam érhet az égig.
Buta tapasztalat mosolyog,
cinikus hangja némít.
Rezgő csontjaim félnek,
bár bíztat az új jövő,
ha a jelent átvészelem,
kegyes lesz hozzám az idő.
Én mégis ott állok
kint a halál hídján,
összetört lelkem darabjai
hevernek a folyó partján.
Néhányat az ár elsodort,
messzi távolba szöktek,
azt újra összerakni
talán sosem lesz esélyed.
Majd az út végén meglátod,
ahogy keserved marja szíved,
s melytől gyengén elalélsz,
tovatűnik volt szeszélyed.
A halál hídján állok,
de szemed csukva marad.
Szívem kitárult előtted,
szerelmedért gerjedt a harag.
Ha a híd üresen áll,
már késő lesz, s bánod.
Élted számadását kérné,
de az majd üresen tátong.
Csak egy szív szeretett téged,
oly gyengéden, s oly nagyon,
hogy életét áldozta érted,
azon a gyászos hajnalon.
Tura, 2003. május 16. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Magányom elsodort… <vissza>
Magányom elsodort,
rongy lett életem.
Fáradt testem zokog,
mert elhagytál engem.
Elhagytad szívemet,
a nagy szerelmemet,
s csak fájdalmat hagytál,
mely issza véremet.
Bár boldog lennék,
mint az, ki nem fél,
de szívem beteg.
a végzet jön felém.
Szavam esdve szólt
hangom rejtekén,
ha néha halk is volt,
de mégis mert szegény.
Most körülvesz az este,
csillagok, s a nagy fekete
fellegek tánca rémiszt.
Hát, aludni kellene!
De nem tudok,
mert szívemben égsz,
a mosolyod bája,
s ahogy az, szemembe néz.
Fáradt vagyok és éber,
egyszerre jó és rossz.
A hazugság szabadon jár,
kísérti a gonoszt.
Morajlik a csend,
itt lüktet a fülemben
elhangzott szavad,
tiltó és képtelen.
Hisz szíved adtad,
egykor fogadtad
szerelmed zálogát,
mely még érző talán.
S csak várom a percet,
a nappalt, az estet,
hogy rémisztő álmom,
végre alkonyba szálljon.
Tura, 2003. május 18. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Nem látok, de nézek… <vissza>
Nem látok, de nézek.
Lelkembe ködök léptek.
Bár csatát nyerhetnének,
a régi vidám képek.
Nehéz, erős terhem
még diadal felettem.
Hazug múltam kerget,
fájdalomba dönthet.
Láthatnék, ha nézek,
de a csalódástól félek,
mert szíved tovalépett,
enyémből mart egészet.
Miért viruljon arcom?
Összedőlt világom.
Rekedt, sírott hangon
felkiált haragom.
Nem látok, de nézek,
fejemben emlékképek,
az, hogy szíved értett
szívemhez írt regéket.
Láthatnám az arcod,
boldog mégsem vagyok.
Lelkem jégbe fagyott,
jégbe fagyva halott.
Egyszer majd megérted,
ragaszkodásom érted,
mely örökre szóló lett,
mióta éreztem szíved.
Tura, 2003. május 19. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Előbújtak… <vissza>
Előbújtak a csillagok,
ragyognak szerte széjjel,
takarójuk az éj bársonya,
mely simogat leplével.
Tura, 2003. május 20. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Minek? <vissza>
Mondhatnék bármit,
De kinek?
Nincsenek nyitott
csak zárt fülek.
Tengernyi gondolatom pereg,
s percek alatt el is szendereg.
Mondhatnék bármit,
De minek?
Úgysem hallják meg
az emberek.
Szállott szavam semmit sem ér,
leáldozik, miként megér.
Hát mondhatnék bármit!
De inkább nyelek.
Talán az
jobb lesz mindenkinek.
Veresegyház, 2003. május 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szívem minden vágya… <vissza>
Szívem minden vágya csak az,
midőn eljő a csodálatos hajnal,
szürke fellegét a nap színesre ragyogja,
ahogy lelked szerelem koronázza.
Szívem minden vágya csak az,
hogy szerelmed értem bizonygasd.
Hozzám szóljon édes szavad,
megnyugtasson ölelt karod.
Szívem minden vágya csak az,
ha pihenten látod álmodat,
felém vezessen nehéz utad,
értem gyengéd, lázas csókod add.
Szívem minden vágya csak az,
mikor a csillagok intenek újra,
szíved hozzám jöjjön haza,
s mindörökre bennem maradj.
Veresegyház, 2003. június 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Halálban <vissza>
Pók szövi hálóját,
a borúság fátyla lesz,
melyben megül a bánat.
oly komorrá tesz.
Selyem szála inog,
körbe-körbe gomolyog,
s a halál ott dúdol,
hol gyenge haldokol.
Még menekül belőle
dermedt, jeges szív,
bár fogytán az ereje,
harcot mégis vív.
Fájdalom után halál
volt, van és lesz.
Már nem bírja tovább,
nyugvást megváltás tesz.
Hát testet rombolt,
de szíve mégis él,
s lelke örökre nyugodt,
nem számít, hogy félt.
Veresegyház, 2003. június 10. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szeretem… <vissza>
Szeretem édes, lágy csókod,
mely mindig szívemig hatol,
úgy igézi lelkem,
mintha egy üde, harmatos,
vörös rózsa lenne.
Szeretem szerelmes mosolyod,
s tudom soha
nem szűnik meg,
mert drága szíved nekem adtad,
de meg sem érdemeltem.
Szeretem gyengéd ölelésed,
melytől a mennyek kapui
megnyílnak előttem,
szívem szárnyak nélkül is képes
repkedni feletted.
Most a csend vesz körül,
és a féktelen szerelem,
mely lelkemben, s testemben van,
szikrázó aranyporral
bearanyozza szívem.
Veresegyház, 2003. július 18. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Aludj hát! <vissza>
Bárcsak csillagos ég volnék!
Szerelmes álmot szórnék
szemed barna bogarára,
csillogó arany koronájára.
Mosolygós arcod pihen
omlós párnák pihéiben.
gondod rablánca eloszlik,
szenderegve kalandozik.
S a csend ajándék lesz.
Az est köde keblére emel,
ha vágyaid szárnyra kelnek,
ajkad szavakkal sem sebez.
Aludj hát, drága földi!
A hamvas est majd befedi
tested bíbor rózsa ággyal,
korom füst bársonyával.
Veresegyház, 2003. június 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Túl a képzelet határán… <vissza>
Túl a képzelet határán
virágzik lelkem bimbója,
midőn aranyeső lepi el
testem, koszorúba fonva.
Friss eső habja édesíti
ajkam, s róla csókot lop
a hajnal, míg mosolygom,
addig biztosan
Körbevesz a szerelem,
féltve, kegyelmesen.
hazugságok rabjából
menekül szívem,
mely zabolátlan,
s vadócan küzd életéért,
ahogyan a remény,
elvesztett sugaraiért.
Mint lassan múló fellegek,
úgy úszik szívem is.
Te benned éled újjá,
s várja őszinte szerelmed.
Versegyház, 2003. július 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szemed lehunyva is lát <vissza>
Tincseim kúsznak vállaidon át,
oly lágyan érintenek, hogy a láz
ostromolja buja tested, s a vágy
birtokol, mely őrjöngve kíván.
Forró ajkam állad perzseli,
s te megőrülsz, vadul úgy égeti
lelked is a szerelem,
suttogod fülembe gyengéden
hogy szíved csak enyémért kiált,
ha dacos, akkor is kiáll
enyémért, hisz néked az kincs,
szeszélye hiába kacsint.
Szemed lehunyva is lát,
álmodban szenvedélyes táncom
igézi tested hajlatát,
s ahogy mosolygok rád
ajkad is úgy vidul,
Boldogság áradata lelkedben lapul
örökre, míg élek melletted,
féltve őrzöm nagy szerelmedet.
Veresegyház, 2003. július 30. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Egyedül maradtam <vissza>
Szóltam hozzád, de elfordultál.
Hívtalak, de felém se szóltál.
Könny áztatta szemem sarkát,
de míg sírtam, arcod mosollyal hált.
Kértem szíved, de jégcsap maradt.
Édes ajkad, de másnak adtad.
Alázott lelkem térdelt előtted,
míg harcoltam érted, más kapott meg.
Szívem adtam, de szívem szántad.
Testem adtam, de kihasználtad.
Hiába vágytam epedve utánad,
csak ábránd maradtam, puszta bánat.
Hazudtam érted, de megvetettél.
Tettem őrültté tett, s elfeledtél.
Egyedül maradtam szerelmem kínjával,
hol szomorúság jár negyed magával.
Veresegyház, 2003. augusztus 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Eltemetett kincs <vissza>
Hol az a szerelem,
mely lázba hozta szívem
minden porcikáját,
s úgy szeretett engem,
mint gyermek az édesanyját.
Messze kószál már,
fent a fellegeken,
s én csak merengek, bóklászva
s múlt csodáin,
melyben szívemnek volt boldogsága.
Szerettelek őszintén, csodálva
ha napnak égetett sugára,
csak azt kívántam, légy velem,
s add szerelmed te is,
légy végső győzelmem.
De álmom, álmom maradt,
talán örökre.
Míg vágyakoztam,
az orvosság volt szívemnek.
s most ürességen osztozom.
A keleti szél kering.
A múltra port hint.
Már bánatom sincs.
Bár szívemben vagy,
egy eltemetett kincs.
Veresegyház, 2003. augusztus 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Már távol jársz tőlem… <vissza>
Már távol jársz tőlem.
Utad messze sodort felőlem.
De gondolatod még nálam játszik,
kalandozva, s félve rólam álmodik.
Szíved szakad, bú marja még,
ármány, és szerelem átkozva lép
keresztül rajtad, s keservet tép
lelked romjaiból, a múltat.
Mely szép volt, míg nyílott,
lelkünk táplálta, s biztonságot adott.
Fájó szívünket szeretve csókolt.
Langyos szél fújta szerelmem feléd
s üzente szívem érző melegét,
mely mindennél jobban szeretett,
s érted boldogan szenvedett
abban a kínban, melyet sose feledett.
Napok múltak, az esztendők teltek,
de lelked mindig ugyanaz volt szívemnek.
s egy gondolat szüntelen bennem élt:
a szerelem megmarad, ha remél
Szívünk, mert az az igaz érzés,
ha hasztalan remegve kesergünk
egy igaz szerelmes szívért,
s tudjuk, soha többé nem lehet miénk.
Veresegyház, 2003. augusztus 26. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Keveset akarok… <vissza>
Keveset akarok, mint az ártatlan, keserű rab,
ki utolsó kívánságával földet, s eget mozgat.
Csak azt, hogy érezd elfojtott szerelmem,
Melyben megtalálnád lelkedre a vigaszt.
Jöhetnek még szebb napok, s átkozottak,
melyektől nincs, s kínos szabad utad.
De az a kevés, melyet szívem nyújt feléd,
csak neked szól. Ami maradt, az a kevés.
Bár becsülnéd, míg él bennem, s nyújtom kezem,
benne kitárult szívemben egyetlen reményem.
Már felednem kellett volna gyarló szívedet,
mely titkon mellettem mégis álmosan szendereg.
Így hát most alszol lelkemben, képzeletemben
derül féltő mosolyod, mely felém int kedvesen,
s nyugalmat áldva ölel csendben, reszketve
míg az álom tova nem kacsint a messzi fellegeken.
Keveset akarok, csak azt, hogy őszinte légy
magadhoz és másokhoz, ha fáj is, de védd
lelked, s tested a fájdalomtól, mely húsodba mar
mint a veszett kutya, ha friss vért akar.
Én csak szívem tudom adni, mely nem pazar,
de úgy tud szeretni, ha hozzá szól ajkad szava,
oly gyengéden, s ragaszkodva, mint a kiszáradt puszta,
melyet, ha egy csepp víz ér, mezőjét bokrétába fonja.
Mert a szív csak egyszer szeret igaz szívből.
A szerelem fehér liliomának erejéből.
S ha az elszárad, mint az ősz avarja,
többé már nem kesereg, s szirmát sem bontja.
Veresegyház, 2003. augusztus 26. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Illúzió volt… <vissza>
Illúzió volt minden,
Bár néha azt hittem,
románcunk mindig él,
de halott, többé már nem fél.
Szerelmes órák peregtek,
a múltban tova léptek
szívünk dobbanásai,
halk, szenvedélyes csodái.
A káprázatos varázs
szertefoszlott. Minden vágy,
mely belénk vetette magját,
most vigaszul nosztalgiáját
adja. Ám megérte.
Érted. Gyengéd szerelmedért,
mely, ha csak egy időre,
de enyém volt törődve.
Ha újra elém vet a sors,
majd mosolygok. Ha szólsz
hozzám, s szavad nyújtod,
könnyem már nem zokog.
Hazudtam érted ezerszer,
lemondtam rólad még egyszer,
de szívemben maradsz örökre,
illúzióként összetörve.
Veresegyház, 2003. augusztus 31. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ében koporsóba zárt szív <vissza>
Fordul az év kereke,
s vágyam eltemetve
nyugszik zárt szívedben,
ében koporsója fekete,
a halállal cimborál.
Az út végéig meg sem áll.
Sirathatja már a végzet,
de meg van írva már az ítélet
Szent könyvében,
hogy az igaz szerelemnek
mindig halnia kell,
akkor is, ha örökre ölel.
Légy hát akkor is erős,
míg a fájdalom tetőz,
mert úgyis nyugalmad lesz,
ha szíved koporsójában megpihen.
Hisz az élet csak ideig győz,
felette a halál keringőz.
S az új élet, új esélyt ad,
midőn lelkünk új testet kap.
De a szerelem kitart véled, s vélem.
szívünkben új reményt fakaszt,
mely tiszta érzést táplál,
s csak értünk mutat új utat.
Veresegyház, 2003. augusztus 31. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Nyugodjon haragod <vissza>
Nyugodjon haragod,
míg él benned a félsz.
Bár én is félek,
de félni mégis kevés.
Örülj a holnapnak,
hisz érted jő úgy is.
Emlékek előtted haladnak,
menekülni mégis nehéz.
Vágyd az elérhetetlent,
ahogy elérhetetlen vágy téged.
Keserv tehetetlenül küzd
jajgatva te érted.
Nyugodjon haragod.
Megnyugodom én is.
Bizalmad vesd magadba,
s élj, ahogy élni kell.
Veresegyház, 2003. szeptember *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Fekete mosoly <vissza>
Homály van, már feljött a hold,
fekete mosolyod magában hord.
A csend, s a magány szertefoszlott.
buja szerelmünk bimbót hozott.
Vállad puszta, erőért kapkod,
ha halk szavam sietve hallod.
Szívem olvadt, mikor fagyott,
gyengéd harag lelkedbe lopott.
Sápadt ujjadra alvadt vér tapad,
mert értem vágtad szét vágyadat.
Ajkam csókkal oltja vörös hangod,
mely sikolt, ha tőled távol vagyok.
De a nap mindig felkel.
Csiklandozó sugara remegve ölel.
Ahogy kezed fáradtan simogat,
testemben kéj árad, s tapogat.
Magamba szívom minden leheleted,
mely csak értem küzd földet, s eget.
Fekete pupilládban fürdök örökké,
hisz pihent mosolyodért váltam tükörré.
Veresegyház, 2003. november 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szívem nyugalma <vissza>
Szívemnek egyetlen nyugalma, s szerelme
az eget felettem te aranyozod be,
és ha az est felhúzza sötét bársonyát,
szívem feléd száll, s kergeti szerelmed mámorát.
Ha pilláim emelik ébredt testem feléd
már messzi távolból integetsz, s mesélsz.
Boldog hangod repkedve harcol értem.
míg küldött csókom ajkadra fel nem ér.
S fagyott szívem ezüstös tükrében
olvad már a jég, ahogy forró öleltedben.
Nyugalom átható ereje körbe fon minket,
s a boldogság, mely utat tört lelkünknek.
Veresegyház, 2003. november 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Zokogni is fáj <vissza>
Már zokogni is fáj.
A köd belepte szemem sarkát.
Csókod íze megölte szívem,
bánatnak bölcsőjében.
Azt hittem boldog vagyok,
de testem fájdalom marta,
égbe kiáltva kapaszkodtam,
utolsó szavadért haldokolva.
De csend vett körül,
néma szívem legbelül
lüktetve sírt.
Kergette, ami sosem létezett.
Harag nincs bennem,
úgy ahogy gyűlölet sem.
Csak fáradt szerelmem inog,
lelkemben bágyadtan pislog.
Zokogni is fáj,
Vágyam fagyott szívedben ül,
mely legbelül forrón tüzel és él,
amíg szerelmünk remél.
Megváltott csend honol,
könyörögve kísért.
Hazug gondolatban tisztán
és epedve zenél.
Ahogy boldogság akkor szép,
ha te is szerelmed adod,
a kedves emlék
újból visszatér, ha akarod.
Kérd hát szerelmem,
lépj újból elém.
Engedd szabadjára szíved,
had szárnyaljon felém.
S a csend megtörik.
Testünk dala örvendi
azt az időt, mikor szívünk
újra egymásra talált.
Tura, 2003. december 2 *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Karácsony ünnepe <vissza>
Leszállt az éj bársonya,
apró hópihék mosolyognak rája.
Lelkünkből álmok szabadulnak
s messzi fellegekbe szállnak.
A méz, s a fenyő illata édes,
mint a csók, melyet ont a szerelmes.
Gézengúz gyermek szemében,
gyertyák fénye kereklik teljében.
S boldogság nótája árad,
szívünkből ezernyi vágyat követ.
Valóra válnak, mint az est szeszélye,
melyet a karácsony ünnepe ölel.
Veresegyház, 2003. december 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Az eget mozgatom… <vissza>
Az eget mozgatom, s félek.
Az erő, mely bennem honolt,
most elszabadult, szétszéledt,
messzi valóságból ábrándot tépett.
Gyáva volnék, hogy tovalépek
oly gyarló létem haragjától?
Bágyadt lelkem óhajért csap:
bár volnál te is, mint én, olyan.
Mentenélek, de már késő.
Káromolt tested mindig dicső,
fényében ragyog, másnak mosolyog,
ha boldog szíved diadala.
Vak szívem sír, zokog.
Hazug vágyott álmokban,
keserű dalt dúdol
halott eszmékért, melyek múltak.
Még látlak, s látsz, ha itt az idő.
Mennem nehéz, érted menekülök,
mint a felhő elől az emberek,
kik csak élnek, s felednek.
Veresegyház, 2004. február 2. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Már elfáradt a testem… <vissza>
Már elfáradt a testem,
izom, erő most kevés
ahhoz, hogy teljében éljen,
szomorú a szívem.
Melengető érzések kihűltek,
úgy, ahogyan vágyam is
irántad élt, de már holt
tájakon kavarog.
Teher voltam lelkednek,
mint egy nehéz kő.
Hazudni nem tudtam
neked szólt féltő szavam.
Intve csalogatott a lét,
hol boldogság tükörképe ült
szívünkben, de összetörve
szilánkok hevernek mindenütt.
Nehéz szívem sziklaként
gördül le szíveden,
mely csak egyszer nyílt,
bár tudnám, hogy nekem.
Már semmit sem mondok.
Szavam örökre hallgat.
Füledben az cseng már
mit hallani akarsz.
Veresegyház, 2004. február 2. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Csendes voltál… <vissza>
Csendes voltál, mint az ősz,
mely a télre készül.
Lelked élt, de holtnak tűnt,
szemedben a varázs megszűnt.
Hangos gondolatod
meredten bámulta hű szívem,
mosoly most elhallgatott,
tépett testünk csak állt.
Puszta kérdések táncoltak
a levegőben, puha ajkad
Egymáshoz ért,
választ várt szótlan.
Már futni is kevés.
Erőnk gyáván hagyott cserben.
Ha kezed nyújtottad volna,
elvettem volna csendben.
Csendes voltál, mint az ősz,
bár most tavasz közelít.
Szívünk mégis magányosan bősz,
hisz a tettek, tettek maradnak.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hajnalban <vissza>
Új nappal virrad.
Hajnalán, úgy bontja első fényeit,
ahogyan szökőkútból a folyóvíz
önti el szívünk dallamát.
A homályt fedő sötétség
már menekül napnak sugarától,
csendben más tájakon szendereg,
várja alkonyi ébredtét.
Csillogó szivárvány fényözön
borítja arcom honát,
pilláim alatt is pislákol
táncának csodás Vezúvja.
Két szememben tükröződik
vissza nászának illata,
a tavaszé, mely már nem késik,
mint azelőtt, mikor hittünk benne.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mesélnék még neked… <vissza>
Mesélnék még neked,
ajkamat elhagyott szavak
birtokolják szüntelen.
Ellenük küzdenem nehéz.
Hallgatod, bár látom
gondolatod mást diktál.
Felém dobott pillantásod
fájdalmakat sodor elém.
Én nem vagyok gyáva!
Mit hittem, most is hiszem.
Ha erőm nem hagy el,
küzdeni vérig fogok!
Az élet tanít és ítél.
Felettem, s feletted is
elhalad zordan, s ígér.
reményt, álmot bármi áron.
Rajtad áll, hogy hiszed,
mit reád szab kegyeletként.
Vakon várni a holnapot
kár, majd elnyom téged.
Mint engem is egykor
becsült, majd taposott
földbe, le a sárig gázolt.
Tanított küzdeni.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Olvad már a hó <vissza>
Olvad már a hó,
mint kint, úgy lelkemben is
tavasz virágzik
még bágyadtan, de erővel.
Csöpörög az eresz,
hangos cseppek tánca
vibrál lelkesen,
kacagnak a világra.
Friss szellő susog
fenyők hajlatában,
hol egykor fehér hó lüktetett
fáknak odvában.
Apró madarak bújtak
rejtekükből, éneket hoztak
fülünkbe, s dúdoljuk
velük, mi kedves szívünknek.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Vár a boldogság <vissza>
V isszanézni már nem tudok.
Á brándjaim elillantak, mint
R eményeim, melyek szerettek.
A rcom pír, mint a lemenő nap.
B oldogság öleli szívem,
O ltalma nem hervad sosem.
L assú harag alszik.
D erengve néha hallatszik
O stoba hangja, de nem győz.
G yáva marad valahol.
S írás apad, cseppjei fürgén
Á tgázolnak a friss réten.
G yöngyök lesznek, a boldogságé.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kutyám a barátom <vissza>
(Kleóhoz)
Barátom a kutyám, fekete,
hatalmas gomb szemei
kezemet figyelik, s engem,
mikor csókolom és szeretem.
Piros nyelve lóg, ha fut, s kér
valamit, lázadni sosem
engedett, hűségét elém tárta,
lelkével szeret, ahogyan én őt.
Ajándék, ha bújik hozzám,
apró buksijával kacsint reám,
lágy szőrét ujjam érinti,
selymét dörgöli bokám köré.
A fekete, barátom. Mancsát
felém nyújtja, s alázottan
borul elém, mint egy királyi
sereg elé az egész flotta.
Szívem jutalma csókja,
s az övé ama finom csont,
melyet oly annyira várva
kiérdemelt tettéért varázsolt.
A kutyám a barátom.
Őriz, véd, játszik velem.
Gondot feledtet, ha nehéz a szív,
Ttstet, s lelket gyógyít.
Veresegyház, 2004. február 3. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Kíváncsi szemed… <vissza>
Kíváncsi szemed játékát játszotta,
arcodon apró ráncok sokasága
intett búcsút a mának, s az időnek,
mely csak múlik, kacsint tovább.
Lábaid nehezebbek a vasnál,
bár akarsz, menekülni még nem tudsz.
Tested mohó vágyát kívánja holtig,
s addig, míg legalább zenél és létezik.
Bőröm bársonyára tekint arcod búja,
merni szeretne, de újra tiltja eszme,
s tudat, bármit kér jó akarat
ki nem tépi annak záporából.
Szó nincsen már, gondolatban
sivár ábránd kering körülötted,
éget a fájdalom hangja, beterít,
ha küzdenél, Játszani miért kell?
A holnap vár téged, nem nyel el,
mint a bálna sok vizet, elvisz téged
bárhová, hol szíved merni képes,
akár mutatja is helyes utad.
Veresegyház, 2004. február 4. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Késő van… <vissza>
Késő van. Haboznék még,
ajkamon szavak némultak.
Ismerni nehéz a lehetetlent.
Te csak állsz némán, várva.
Várod testem dallamát,
mely győzne, ha hallanád.
Pilláid hunynak, felém
dobott báj nekem kacag.
Intenék, de már késő.
Kezed tol, szomjút olt’na,
a fájdalomét, mely mar,
szívet, lelket betakar.
Nincs hatalmunk egymás
felett az eget bezárni,
sajgó testünk haragját
már nehéz békíteni.
Fogy hazug buta időnk,
haza vár a nagycsalád.
Kerget a vágy, a tegnap szele,
mely ostromát kívánta.
Szavam hallgat. Késő van.
Tenni bármit már holt.
Nyugodj bennem, s lelkemnek
add meg mi kegyelem.
Veresegyház, 2004. február 4. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Szállnak a felhők… <vissza>
Szállnak a felhők,
úsznak az égben.
Halk szellő fújja
elveszett reményem.
Két esztendővel
a napnak előtte,
csókot font az éjjel,
bennem, s körülötted.
Hetedik határban
nyílott álmunk völgye,
barátként jöttél,
s maradtál örökre.
Titkos ábránd kúszott
sarlós Hold körében,
buja nász viháncolt
szívünk börtönében.
De ízlelt fájdalomnak
kortyát káromoltuk,
midőn dajka naphoz,
igazságunk adtuk.
Puszta kín keservét
lelkünk bánatában,
részül kaptuk mind,
rercek hajnalában.
Megtörten és gyengén
hű szívünket bántuk,
ama holt aduba,
testünk, lelkünk dobtuk.
Kint éj leple hált,
lent napra szállt.
Csend tengerében,
szavunk kővé vált.
Szerelem volt,
gyengéd, s árva.
Drága szív mosoly,
testünkbe zárva.
Szálltak a felhők,
úsztak az égben.
Szellő fújta szívünk,
hazug múlt ködében.
Tura, 2004. február 7. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Hazám Te vagy <vissza>
Lényed sugárzott szeretete
árad bennem, míg élek.
Kedves mosolyod szívem nyitja,
mint egykor, mikor uralta.
Ábrándom csak rólad volt.
Barna szemem emléket fon.
Szívem távol otthonától
zokog, hangja neked szól.
Otthonom, hazám Te vagy.
Szerelemben szív el nem hagy,
kitart, mindig velem marad,
fáradt életemmel együtt halad.
Bennem élsz idők végezetéig,
míg szívem harcok érik.
Képzeletem feléd szárnyal,
bőszen dacol a fekete halállal.
Veresegyház, 2004. február 9. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Rád gondoltam <vissza>
Álmatlan éjszakáimon át
csak rád gondoltam, szemedre,
mely boldogságát kacsintotta
szívemnek, mert szeretett.
Tested hamvas zamata
csókolta testem hajlatait,
őrülten, vágyott kéjtől
fűtötte lüktető lelkünket.
Mennyben szárnyaltunk
lágyan érintettük ajkunk
cseppjeit, melyen csóknak
forró ölelte dívott.
Puszta tenyered nyújtottad,
már szinte fájt, hogy szeretlek.
Perzselő leheletünk szavai,
kulcsolt ujjaink közt izzott.
Rád gondoltam. Most is.
Szüntelen szállnak a kódok
lüktető vérem keletjében,s érted eped szívem, rab örökre.
Veresegyház, 2004. február 19. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Ne hidd! <vissza>
Miért hiszed, mit gondolsz?
Talán már el is tévedt a szó.
Zabolátlan lelked, ha nem alél,
gátakkal küzd majd erőtlen.
Ne hidd, hogy minden úgy van!
Míg rájössz, rossz úton jársz,
késett idő, akkor majd fut előled,
hiányát érzed igazán vesztedre.
A kapuk búcsúval zárulnak,
érezni kívánod, megérteni voltát,
melytől mentett életnek hangja,
mostohán elhagyva, sajog fel szíved.
Ki segítene, félve fordul tőled.
S kérded, miért kellett így hinned,
abban, mit vágytál, remélve vártál,
mi valójában sosem létezett.
Veresegyház, 2004. február 21. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Már zavarlak rég <vissza>
Miért nem feled az idő?
Jövő fájdalmában sodródom,
nem enged szavak hangja,
mely gyengéden szeretett.
Már zavarlak rég,
mióta lelked átváltozott.
Gyűlölted a vad meséket,
s most sem hallgatod.
Szívedből elröpült a nyár.
S te otthon vagy már,
ott, hol mindig is voltál.
Meleg biztonság házad.
Miért nem gondolsz rám?
Sosem látod barna szemem
hogyha sír. Reszketve áldja
a víg múltat, mely messze jár.
Már zavarlak rég!
Tudom, hisz ajkad dúdolta
gondolatod fejemben él,
s minden nap eltanácsol.
Veresegyház, 2004. február 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Jeges világ <vissza>
Szürke fellegek mentén az est ködében
apró gyémántok kacajától ragyogott az erdő,
fürgén táncoló eső cseppjei dideregtek
fagyottan csillogtak, s borultak a sötétség felé.
Már álmosan néztem át a nyújtózó ablakon,
csendben engedtem útjára hitt ábrándjaim,
melyben tündérek énekét hallgattam derengve,
kik az éj bársonyát kedvesen nékem mesélték.
„Ama régen, bent a fenyvesek sűrűjében
létezett, s élt a magány. Sötét kabátja takarta
lelkét. Bánta az időt, mely rabláncot köré szőtt,
állta szabad útját, mogorván tartotta vissza.
Egy nap jött a remény, csillámokat szórt köré,
s mint a cseppek, azok is kristályba fagytak.
Égő szívet adott a magánynak, ki élni kezdett
halált feledve, táncolni vágyott a hideg esőben.”
Csend vett körül. A tündérek elhallgattak.
Víg szemük köddé vált, némán figyelték álmom.
Tompa szívem hevesebben verte ritmusát.
hisz az én magányom már reményét feledte.
Mosolyogtam. Oly bután gondoltam vad lelkemet.
Délibáb, mely életem tükrét mutatta, csak az.
Több azonban még sem lehet, néhány illúziónál.
Vágyakkal telt bölcső, mit ringatni mindig kell.
Veresegyház, 2004. február 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Őrző angyalod… <vissza>
Őrző angyalod lennék minden éjjel,
ki édes álmod kedvesen ringatja.
Szívedért virrasztanék hajnalig,
a hold fényét tükrözném arcodra.
Nyugodt szemed óhaját keresném,
míg tehetném, simogatnám ajkad,
melynek mély hangját csókolnám,
forró leheletét oltanám szívesen.
Dobbant szíved erejét hallgatnám
nap-naphosszat, s még azután.
Langyos szélben kócolnám hajad,
kulcsolnám örökre reszkető ujjaid.
Szemernyi vízcseppel locsolnám bőröd,
forró gőzben mosnám izmaid.
Érzékeny hajlataid kóstolt ízét
hordozná gondolatom minden része.
Őrző angyalod lennék minden éjjel.
Harmatot szórnék ernyedt testedre.
Szívem rózsáját nyitnám csak néked,
hogy friss bimbóját öntözhesd, míg lehet.
Veresegyház, 2004. február 27. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Elfeledve <vissza>
Te már azelőtt elfeledtél,
mikor én még gondoltam rád.
Arcod komor szikrákat szórt.
Engem az idő elsodort.
Holt szavak aléltak,
mögöttünk megbújt a valóság.
Sajnálat hangját fújta a szél.
Az sem ölelt már, mint rég.
Enyhe szégyen húzta karom.
Sodorni kívánt a bú-hatalom.
Messze tőled, zárva tartott a lét.
Elengedni úgysem remélt.
Elfeledett a világ, mely szeretett,
harcolt és küzdött értem eleget.
s most arcod is másfelé fordítod,
lelked zaját már nem hallom.
Érteni szíved mégsem tudom,
talán soha nem is fogom.
Hisz már feledtél, oly nagyon,
mint szívem benned bízva vagyon.
Ha többet nem állok előtted,
hangom lecsendesül, szemem alél,
Annak barna bogara sem zenél
többet, szíved gyengéd kegyeiért.
Veresegyház, 2004. február 29. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Vesztett szavak… <vissza>
Vesztett szavak határa,
mutatta utam a halálba.
Hűlt szerelem bántott,
mocskos földig alázott.
Lágy szíved már régen
elhagyta keserű lelkem.
Visszanézni nem tudott,
szívfájdalmat mégis hagyott.
A só még sósabb lett,
a méz is más ajkat édesít.
Főzött teám fahéjas íze,
messze a múlt ködébe vezet.
Szavaim benned vesztek,
hallani többet nem mered
kérő hangom, fejed fordítod,
ha lélegzet szívedhez tér.
Kívül felém erőt mutatsz,
belsődben választ kutatsz.
Kérdéseket magad tettél fel,
s most, csinált okkal aratsz.
Reményem küzdelmet hagy.
Vesztett hatalma érzelmet mar.
Vesztett szavak naptól búcsúznak.
Egy gyengéd szerelemért sírnak.
Versegyház, 2004. február 29. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Lélegzem <vissza>
Lélegzem. Ahogy a levél, az erdő, s a föld.
Fojtó indulatok, szavak tépnek helyemből
alant a múltat, mely még forró tüzet gyújt’na.
Lélegzem. Egyre nagyobbak átkozott lépteim.
Átlépem a gondom sokaságát, életem honát.
Bár kergetnek szavak falun, úton, s félen át.
Lélegzem. Mint a szabad, kék pisztráng,
midőn horogról menekülve célja felé halad.
Gyenge, áttetsző uszonya halászhálóba akad.
Lélegzem. Könnyen. Zárva az ajtó mögöttem.
A hitem átsegített buja, körbeszőtt ösvényen.
Újra nyílik a rózsa. Fehér, üde, s csak nekem.
Fót, 2004. április 15. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mintha égett volna az erdő… <vissza>
Mintha égett volna az erdő,
tűlevelek között keresztül
szökkentek napnak ékes fényei,
s borították be az egész eget.
Alkonyi csend ölelte szívem,
sötétkék felleg közeledett altatva
a napot, mely merészen harcolta
végig a horizont lépcsős tereit.
Apró fürjek hadát hallgattam
trillázó nászuk friss bimbók között,
nyíltak, mint a hamvas tulipán,
mezők úszó, buja tengerében.
Mint szelíd léptek a föld porában,
peregtek gondolatnak dús húrjai.
Bágyadt boldogság karolt szüntelen,
s az élet, mely harcolni kényszerít.
Mintha égett volna az erdő.
Már megbújtak narancs sugarai
a fenyvesek mögött. Alszanak.
Álmosan várják az új remény dalait.
Veresegyház, 2004. április 26. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Álmaim hajnalán <vissza>
Fürge patak partján álltam,
tavasz virágai úsztak szellőkön át
s hullottak alá a mélybe alant,
hogy igyanak tiszta tükréből.
Selymesen simogató nap fénye
hullámzott a színek esőjében,
csókot kívánt a tejfehér fellegek
lágyan ringatózó teljességéből.
Árván kúszó nyírfák könnyeztek,
cseppjeik porba hullva apadtak,
apró kikericsek tölcsérében.
Szemem hunytam. Álmaim hajnalát
szórtam szerte szét a zöld erdőn,
s a rét sárga pitypangjából fontam
szívkoszorút a világ lelkének.
Rigófüttyöt küldtem a mezőknek,
vizes kavicsot a poros földnek.
Bóbiskoló fűszálak integettek utánam,
a búcsú szavát írták szívemhez.
Mosolygott az Ébredés. Újra burjánzott.
Boldogságot hintett amerre járt.
Versegyház, 2004. április 28. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Buja szél… <vissza>
Buja szél susogását hallani,
az ég dalait hordozza magával.
Apró porszemeket kacagva sodor,
amerre jár-kel a világban.
Aranyszőnyeget varázsol
a színtelen valóság kapujába,
forró testet takar, puhán
fújja lábunk alá csodáit.
Selymes virágok pihéit hinti
az erdők, s mezők rejteke felé.
Hullámzó madarak libbent
ékében szemet gyönyörködtet.
Napnak fényét töri, szívünkben
szende szerelmét nyitja, végtelen
vizeken küldi ábrándjaink,
friss csókjának ízét ontja egy életre.
Veresegyház, 2004. május 23. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Holnap <vissza>
Ha eljön a holnap újra,
ne féltsd álmaid alkonyát,
más reményt hoz majd,
s bősz hajnalt ébreszt.
Homok porszemeit törli,
melyek esnek le a mélybe,
míg tehetik el nem
tévednek sokaság záporában.
Mi emlék volt, az marad.
Termést a jelenben arat.
Arany korong kacsintva halad
rögös útján csókolja új napját.
Veresegyház, 2004. május 24. *************************************************************************************** Válóczy Szilvia: Mosolyod <vissza>
Mosolyodon a nap tekint át,
barna szemed apró bogarát
húzza csendes mámorából,
s szíved nyitja a világnak.
Hosszú pilláid fogságában
könnyeket fakaszt édes íze,
ragyogja körbe tested ívét,
ahogy boldogság ölelni kíván.
Mosolyod tónak tükrében él,
édes ajkam csókolná lelkesen.
Gyöngyöző zamatában fürdene
forró habok közt ernyedten.
Küldené messzi fellegekbe szíved,
mely hozzám szárnyalva ég.
Szerelmed lüktető vágyát hintené
áhító lelkem, s buja testem köré.
Édes mosolyoddal hint az est,
homályt perget ajkam alkonyára.
Csillagokkal öleli, szenvedélyben
altatja fürgén dobogó szívem.
Veresegyház, 2004. május 24. |
|
|
|
