|
|
 |
Válóczy Szilvia: A szerelem...  A szerelem édes érzése olykor oly mértéket ölt az emberben, hogy se látni, se hallani nem képes a valóságot. Minden gondolat az elme előtt jár, és minden felszabadult érzés e gondolatok részében gyönyörködik. Az elmélyült szívdobbanás hangosabban játszik, és egyre gyorsabban tör elő, ha az eszme szemmel láttatja e gazdagságot. Szárnyal a képzelet, forró csókokban és meghitt ölelésekben őrzi a szív ritmusa mindazt, mit adományként adhat, s kaphat. A szerelmes szívnek csoda e világ... Ha esik is, ha fúj is, lelkében ugyanúgy süt a nap. Önzetlenül hisz a jelen és jövő szépségében. A szerelem odaadó, megértő, nem keresi a hibákat, olyannak fogad el, amilyenné a valóság virágai öltöztettek. Őszintén nyújtja karját akkor is, ha az élet nehézségei megtörni kívánnak a sötét kietlenségben. Lángoló tüzet visz otthonokba, kiapadhatatlan mosolyt, vidámságot, szeretetet... A szerelem, nem álom. Ébren kapott ajándék, mely befogadóvá tesz minden halandót, ha lelke megérett rá. A szerelem egyszerű, nincsenek titkai. Bársonyossá varázsol minden pillanatot, s még a kenyér íze is édesebb a szájban, ha a szívben ott a szerelem. Gyengéddé teszi az időt, féltést sző a szürke hétköznapokba. A szerelem letörli a bánat könnyeit, begyógyítja a begyógyíthatatlannak hitt sebeket. Lemondó, ha a lét megtörni látszik. A szerelem, két lélek egymásnak tett ajándéka, valóra vált vágyakat, álmokat. Oly tiszta, és nyugalmában is megmásíthatatlan. A szerelem, a valóság egyetlen olyan csodája, mely öröktől örökölt szeretetet hordoz magában. <Vissza> |
|
