|
|
 |
| Akkor kaptuk Mikor sors könyvébe írtA Mindenható,S letisztult tudatunk elé tártaMegsebzett álmait,Akkor kaptuk egymástS fogadtunk évnek fordulójánEgymásnyi életet, szebbet,Halandóbbat az erkölcs téziseiben,És megannyi tiszteletetA szerelem mellé,Mely felemelt akkor isMikor hiánytól küszködöttLázba vert kínlódásunk. Akkor kaptuk egymástÉs soha többször,Csak úgy és annyiraMint egy éhes lélek kíván.Látomásban sem bíztunk,Vad csatákban sem,Csak az önzetlen tisztaságban,Abban az igazságban,Mit örökül kaptunkEzer, s még egy valóságként,Mert híján sem voltunkEgymás gazdagságának,Sem akkor, sem most. És boldoggá tétetettAz ÉG is általunk,Megannyi mosolyba fulladtKeresetlen, de mégis kapott vágyakért.Hűséggé tömörült világot adtunkÖnmagunknak,S ezáltal a világ bajának is,Míg ebben a lételembenMásoktól oly merészebbenLépdeltünk a talpunk alatt vertHideg köveken,Közben dúdoltunk,Ahogyan csak lehetséges. Mikor sors könyvébe írtA Mindenható,Már elfogadtuk,Mit ránk szabott a lét,És furcsa kőhatalmak borultak leFázós lábaink elé,Mert megvívták már lépteinkAz elfáradt harcokat,És pihenni vágytunkÖlelésnyi terekbe burkolódzva,Így ontottuk szomjas ajkainkat,Így védtük ez kiváltságunkBúzakék virágait. <Vissza> |
|
