|
|
 |
Válóczy Szilvia: Elisabeth naplója (részletek) >>>> Teljes tartalom <<<<
A jövő egy jelene
(Étienne-el a Grand-Lieu tó partján)
Éppen déli napsütés méri erejét a tikkasztó nyárban. Körülöttünk zöld sás lenge hajladozása rejti szavainkat. A tó tükre tiszta, néha növendék halak kapkodnak fel némi levegőért, hullámkarikákat rajzolva a mélység tetején. Épp együtt vagyunk. Ülünk annak a régi padnak a peremén, ami oly sokszor adott pihenő alkalmatosságot elfáradt lábainknak, és beszélgetünk a múltról, a jelenről. Közben egy-egy elkószált gondolata humorral próbálja visszacsalogatni arcomra a vidámságot, mert elszomorít, ha a múltra gondolok. Az amolyan erőpróba volt a jelenért. Én ezt tudom. Ő is tudja, de ő már nem birkózik tovább a lehetetlennel. Szívét óvatosan rejtette el, nehogy megsebezze magát.
Mindketten tudjuk, hogy az elvesztett idő sohasem tér vissza. Soha. Már ha az ember túlontúl ragaszkodni vágyik racionális valóságához. Én gyakran kalandoztam el, ahogy most is. Bőszen ecsetelem, mennyire kiváltságos a vele töltött pillanat, és mennyi minden áll még előttünk, de ugyanakkor nem tehetem ezt fájdalom nélkül. Már jó előre látom és érzem a jövőt, tudom, hogy az idővel nem vehetem fel a versenyt és ez frusztrál. Nagyon frusztrál. "Szélmalom harc…" - mondja ő és átkarol vigasza képen. És én hinni akarok neki. Iszom minden szavát, mert annál nekem nincsen édesebb ezen a világon.
Párás a levegő, a közeli fűzfák könnyeiket hullajtják, mintha csak részvétüket fejeznék ki elveszett lelkeink miatt. Megnyugszom, miközben kezeim fogja és ahogy barna szemeibe nézek, rá kell jönnöm, hogy teljesen igaza van. Nincs értelme aggódnom. Bár ő nem tudja pontosan milyen a nélküle való lét, amikor már hiába minden ima, mert az élet felett Isten rendelkezett. Én viszont tudom, de azt nem, hogyan fogom elfogadni, amikor már csak a hideg szellő suhogását érzem helyette. "Túl rövid ez az élet…" - állapítom meg, mire ő szótlanul ölel, szorosabban, mintha az volna az utolsó.
Nem sokszor láttam könnyeivel küszködni. Most azonban ott csillog az a parányi gyöngy a bal szeme sarkában, a jobb szeme sarkából pedig már alá is hullott. Nem szól semmit, csak érzem, ahogy a szíve kiált: "Bocsáss meg!". Jól tudhatná, hogy sohasem haragudtam rá. Bármit is tett vagy nem, mindig ugyanazzal a szerelemmel viseltettem iránta.
Két szárnyalva játszó gerle zavarja meg egymásra utalt magányunkat. Újra elmosolyodom, mert jelet adtak az égiek. Nem sirathatjuk az elmúlást, amikor jelenünk még a miénk. Az összetartozás csókja kerít hatalmába és Isten bölcsessége, mert ismét megmutatta számunkra, hogy a szeretet halhatatlan. Veresegyház, 2013. július 7.<Vissza>
********************************************************************************************
Egy különös világ
(Etienne-ről)
Különös világa mindannyiszor lenyűgözött, akár hányszor tapasztaltam. Masszív jelleme számomra mindig intelligensen hatott. Bármikor számíthatott rá az ember, mindig, minden alkalommal pontosan tudta, hogyan kell beszélnie, cselekednie. Alapjában véve zárkózott volt. Akár hányszor mögé akartam látni, jól elrejtett mindent. De egy idő után, kitartó türelmemnek köszönhetően egyszer csak megláthattam az elrejtett részleteket is.
Sokat beszélgettünk. Általában mindkettőnknek volt mondanivalója, így valahányszor sor került rá, megvitattuk az élet apró történéseit, olykor velősen komolyan, olykor a humor eszközével. Ezt szerettem a legjobban. Jól állt neki a vidámság, sokkal nagyobbra értékeltem, ha mosoly hagyta el az arcát, mint amikor maga elé meredve kémlelte a világot. Ha rossz kedvem volt, ő azonnal tudta, hogyan orvosolja. Bármiről hajlandó volt véleményt nyilvánítani, ám a mély lelki elmélkedéseket azt meghagyta nekem.
Idő kellett, míg kiismertük egymást. Lassan megbarátkozott melankóliám természetességével is, melyről jól tudta, gyógyíthatatlan. Megtanult velem bánni, s egyben rávilágított az élet egyszerű nemességére, arra, hogyan oldjam meg a problémáimat anélkül, hogy bárki is kihasználna. Kölcsönös visszahatás eredményeképpen minden alkalommal megbocsájtottunk egymásnak. Bár sohasem veszekedtünk, azért mindig akadt olyan pillanat, ami java részt nekem köszönhetően feszült légkört teremtett. Okkal kérdezhettem volna magamtól, miért teszem kockára ezt az erősnek tűnő barátságot, miközben saját önzőségem zálogaként tartottam türköt elé, amolyan rávilágításként, hogyan lehetne még ennél is jobban alakítani dolgainkat. Ha volt is eltérő vélemény, ő mindig szilárdabban vette az akadályokat, és tanítva mutatta meg nekem, melyik az igazán helyes út.
Függővé tett makacs és erős egyénisége. Nem sok embert engedett magához közel, de akit igen, az szerencsésnek érezhette magát. Én is közéjük tartoztam. Szerettem, amikor egy fáradt nap után tartotta bennem a lelket, hogy miért érdemes újra és újra meglátni a reggelt. Bár hozzá teszem, nem volt egyszerű dolga. Általában meg kellett küzdenie jobb belátásomért, de azt láttam, hogy ezt élménnyel teszi.
Soha nem panaszkodott. Türelmet tanultam tőle, ő pedig bátorságot az egyébként sem egyszerű filozófiámból. Egy idő után kiegészítésként hatott nagyon is eltérő személyiségünk, mely nem hogy szétválasztott volna, sokkal inkább erősítette bennünk az egymásba is vetett hitünket, bizalmunkat. Bár túlontúl racionális énje igen tanító jellegű volt, én néha mégis ellenkeztem. Ellenkeztem, mert voltak dolgok, amelyekkel nem tudtam egyet érteni. Nem akartam elfogadni a lemondás tézisét, és nem tudtam szó nélkül elmenni az időnkénti közömbössége mellett sem. Persze jól tudtam, ahogyan mindenkinek, úgy neki is akadnak hibái, de ezzel együtt mégis azt akartam, maradjon olyan, amilyennek megismertem. Ilyenkor általában mosolyogva tájékoztatott újra és újra, hogy a világban csak egy dolog állandó, az pedig a változás.
Ahogyan az lenni szokott, az évek során mindketten változtunk. Tulajdonképpen mindent összevetve pozitív változás volt ez, hiszen én hozzá, ő hozzám igazodott. Ám az idő múlásával és a tapasztalatok sokasodtával útjaink gyakrabban vezettek messzebbre egymástól. "Ilyen az élet…" - állapította meg viszonylagos könnyedséggel, de ugyanakkor jól tudtam, emögött a mondata mögött mégis ott rejtőzik egy nagy adag félelem. A fájdalomtól való rettegés, amit inkább elfojtott magában, csak hogy ne keserítse meg életünk hátralévő részeit. Próbáltam megérteni és ilyesfajta kérdésekben egyetérteni vele. Bár ismerve önmagam lázadó vonásait, inkább csak óvatosan tettem ezt, nehogy elhiggyem a súlyos tény, hogy az időnk vészesen fogy és nem hagy számunkra megnyugvást. Igyekeztem ezt elfogadni. Hogyan is tehettem volna másként. Lénye túlságosan fontos volt lelkem részeinek. Azt akartam, amíg kell, szükséges és meg is tehető, kitartás részeként fogadjuk el a tényt, hogy egy-egy nehezebb nap után jó érzés egymás társasága. Igaz, azóta sem lett elmélkedős lénye nyitottabb, azt meghagyta nekem. S ő gyakori mosolyával adja továbbra is tudtomra, hogy minden úgy jó, ahogy van. Nem kell se több, se kevesebb, de ami van, általunk teljes és megismételhetetlen. Velence, 2013. július 17.<Vissza> ********************************************************************************************
Megbocsátani kell
Újra ott maradtam a kétségeimmel, azzal a ténnyel, hogy megint megígért valamit, amit nem tartott meg, feledékenységből, vagy mert nem is nagyon akarta. Sokszor kerültem szembe ezzel a problémával, ahogyan most is. Ott álltam a mosogató előtt és miközben az edényeket öblögettem, végighasított rajtam a már jól ismert letargia. Mindig rettegtem ettől az érzéstől, ám ugyanakkor ezt sohasem tudtam magamtól messzire űzni. Akár egy ping-pong játszma, ami igazán hosszú, de valahogy az éles helyzetekben mindig elvesztettem a játszmát. "Ez vagyok én…" - gondoltam, majd lógó orral kezdtem el a megmosott paprikát aprítani.
Szerette a lecsót. Akár hányszor meséltem neki róla, hogyan készítem el, mindig nevetés volt a vége. Nem szeretett főzni, bár tájékoztattam, ha egyedül marad, kénytelen lesz néhány fogást megtanulni, csak hogy ne haljon mindjárt éhen. Ilyenkor persze hevesen bólogatott, de tisztán hallottam kimondatlan gondolataiban a lényeget, hogy esze ágában sem lesz fakanálhoz nyúlni. Ezen elmélkedésem közben észrevettem magamon az öngyógyítás hatásait.
Már nem haragudtam rá, csak is magamra, amiért kiapadhatatlan reményem újra virágot bontott. "Nem való ez nekem!" - förmedtem magamra. A légváram már túl magasra épült, egészen fel Isten birodalmához. Nem vitt rá a lélek, hogy fájdalmat okozzak neki. Pedig józan paraszti ésszel, egyértelmű lett volna, hogy ugyanazt adjam vissza neki, amit kaptam. Egóm hiúságát borzasztóan bántotta a tény, mely szerint sohasem lehetek első az életében. Bármennyire kitartottam mellette, a végén mindig szembesültem azzal, hogy valószínűleg sikerült ismét elhibáznom. Önmagam csapdájába estem bele, amit ő valójában soha nem akart megérteni. Hogyan is érthette volna, amikor sok éves tapasztalata ellenére is csak saját igazát fújta. A dolgok egymillió év múlva sem változnak, mert beszőtte őket a porrácsos idő, s újra és újra ugyanazt játssza, akár egy elakadt film egymás utáni kockái.
Heves vitám önmagammal végül is lefárasztott. És ő ennek lényegéből az ég világon semmit, de semmit nem tapasztalt, ezáltal nem is érthetett meg. Nagyon sajnáltam ezt, mert jól tudtam, így igazán látni sem fogja a lelkem, hiába ismer. Valójában csak hiszi, hogy ismer. De amit igazán sajnálok, az az, hogy sohasem törekedett arra, hogy a felszín mögé lásson, mert félt. Félt, hogy ha teljesen megismer és megért, akkor nem tud többé menekülni. Menekülni a világ elől, menekülni önmaga elől. Ezért hagytam.
Azon a napon, amikor már sokadszorra tette ugyanazt, a végén már csak nevettem. "Reménytelen…" - gondoltam. Ahogyan más sem, úgy én sem tudtam megváltoztatni őt eléggé ahhoz, hogy az ne csak neki legyen jó, hanem nekem is. Így kénytelen voltam ráhagyni és viselni. Viselni a kilátástalan helyzetek súlyait, és a megbocsátás örömét. Mert megbocsátani kell. Bárhogyan is alakulnak a dolgok. Veresegyház, 2013. július 19.<Vissza>
********************************************************************************************
Egy csalódás lélektana
Megértő voltam. Hogyan is lehettem volna más, amikor a történések, a körülmények és annak a másiknak a szabad akarata éppen ellenkező volt, mint az enyém. Én húztam a rövidebbet, de muszáj voltam megértést tanúsítani, még ha az olyan nehezemre esett is. Ilyen az emberi kapcsolat. Kompromisszumok tömkelege.
Akkor éppen a magány fájt a legjobban. Elment és nem tudtam, mikor jön vissza. Úgy éreztem, mindezt lelkiismeret furdalás nélkül élte meg, és egyáltalán nem mutatott empátiát az iránt, hogy én mit érezhetek. De ez akkor már nem számított. Csak ültem magamban, kedvetlenül és ismét arra gondoltam, mennyire nem értékeljük az életünket, ami egyébként is annyira rövid, és olyan dolgokra pazaroljuk, amit nem is igazán élvezünk, sőt, megalkudunk, fájdalmainkat magunkba fojtjuk és szemet hunyunk rossz élmények felett, csak hogy mások ne lássák, ne érezzék a fájdalom olykor nemes ízét.
Szánalmasnak láttam magam, elnyűttnek, de valahogy bennem volt az a pislákoló fény, a remény foszlányokkal teli sugara, mert eszembe jutott a legnagyobb igazság, hogy a változás az egyetlen, ami állandó. Ez némiképp megnyugtatott és gondolataimat, álmaimat továbbgörgette megfáradt lényemben. Vác, 2013. július 25.<Vissza>
********************************************************************************************
Az elengedés művészete
Mérhetetlenül egyedül voltam. Sem fizikailag, sem lelkileg nem éreztem erőt, mely magával sodort volna. Kint gubbasztottam a gondosan megmunkált, fával borított terasz sokat használt hintaszékében és magam elé meredve méláztam. Etienne is szeretett így ülni, de most nem volt velem. Éppen messze járt valahol és nem is tudtam, mikor érkezik. Nem mondta.
A házat kétemeletnyi magas fenyőfák ölelték körbe, mintha csak vigyáztak volna arra az öreg kőépületre, mely magányosan állt ott, közel, amellett a hatalmas tó mellett, amit annyira szerettem. A megszokottnál erősebben fújt a szél, de nem bántam. Valami megnyugtató zúgó hangot hallatott a meleg levegőben. Hiányzott Etienne. Azt hittem, képes vagyok elviselni határozatlan idejű távollétét, de egy idő után csupán a szomorúság és az önmarcangolás maradt. Reggel még hazudtam magamnak. Bőszen hittem, minden változni fog, de leginkább abban bíztam, hogy a kialakult helyzet csakis jól végződhet. Elhagyott. Nem akartam elfogadni a tényt, ezért nap, mint nap áltattam magam, hogy mindez csak átmeneti. Kavargó kérdéseim mind aludni tértek, mert már nem volt kitől kérdeznem. Meg akartam érteni mindent, hiszen bármi is történik az ember körül, meg van a lehetőség az elfogadáshoz. De ez, ezidáig még nem sikerült.
Gondolataimat néhány cserregő szarka zavarta meg. Veszekedtek. Erről az jutott eszembe, hogy mi sohasem veszekedtünk. Az a kiegészítés, amit egymás iránt tanúsítottunk már túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Mégis… Mindig bíztam benne, hogy a sors bennünket egymásnak teremtett. Nagy levegőt vettem, majd lassan fújtam ki, hogy egész lényemben átérezhessem a megnyugvás kezdeti állapotát. Szükségem volt erre. Előre kellett tekintenem, a múlt halálának árnyékából a fényt akartam látni. De abban a pillanatban gyűlöltem magam.
Gyengeségem számlájára írható halványodó hitem majdnem cserben is hagyott. Miért engedem ezt? Miért hagyom? Az a kilátástalan szerelem lebilincselő harmóniája magához kötött. Nem tudtam szabadulni. "Csupán akarat kérdése!" - szólalt meg bennem egy hang, mely selymes lágyságával vigaszt akart nyújtani. "Elkéstél!" - válaszoltam halkan. Önmagammal kezdődő vitám épp jó alkalom lett volna a felejtésre, de nem hagytam. Azt a már sokszor elkapart vérző sebet a szívemen újra és újra megsebeztem. Mert meg akartam sebezni. "Fájnia kell, ha az a sors, hogy életed egészén megtanuld az elvesztés művészetét… Máshogy nem lehetséges…" - állapította meg a bennem létező lélek. Elfáradtam. Önmagam megismerése mellett túl sokat áldoztam energiámból a fájdalom keserű terhének. "Sohasem lesz jó?" - tekintettem fel a tető felett tornyosuló fehér felhőkre. Csend volt a válasz. De az a csend mélyen lényembe ette magát. Szinte búgott abban a halhatatlan lélekben, melyet testem védett. "Az ő döntése volt…" - súgta a szél, miközben szemeim körvonalában homály takarta be a világot. "Tudom…" - bólogattam leverten. "Etienne nem akarta, hogy meghalni lásd…" - dörögte az ég. Zokogtam. Muszáj volt az annyi év után felgyülemlett megpróbáltatás jogán. Az elengedés… Ez lett volna a feladatom, de nem jól vizsgáztam. Képtelen voltam rá. Az ember már csak ilyen. Ragaszkodik, szeret, hisz és bízik. "Mert bízni kell, hiszen a remény hal meg utoljára." - csengtek élesen fülemben Etienne egykori szavai.Veresegyház, 2013. július 30.<Vissza>
********************************************************************************************
Változni vagy változtatni
Azt kértem tőle, hogy állítson le. Az a gondolkodás, hogy túlzottan ragaszkodóan álltam hozzá, abban a pillanatban mindkettőnkre nézve rombolóan hatott. Ezt jól tudtam, de mégiscsak vele akartam lenni, el akartam menni utána. Nem engedte. Mindenféle kifogásokat vetett fel, ami csak kimondva volt az, a lényegen nem változtatott. "Ha erről beszélsz folyton feszült leszek, mert nem tudom a jó megoldást!" – hangoztatta, miközben összerándult szívvel tapasztaltam meg újabb elutasítását. Talán csak az eszem akarta ezt, a szívem egészen mást akar. "Hallgass a szívedre, és hozd meg a döntésed úgy…" – haboztam kissé válaszommal, de elterelte a szót, valami evilági felesleges semmiségre. A hirtelen fellángolt boldogság gyorsan mélyre szökött. Tudtam, hogy ő ilyen, de hagytam, had kerüljek hatása alá, mert éreztem, a szíve mélyén egészen mást gondol, mást akar. "Még beszéljünk, jó?" – vígasztalt aggodalmasan, de én már nem tudtam mit akarok. Hagyjam elmenni és újra sírjak utána, vagy legyek erősebb és engedélyén kívül menjek utána. Újabb dilemmám szaggatta önmarcangoló lelkem. "Hiszen szeretem! Mindennél és mindenkinél jobban. Akkor miért nem akar maga mellé? Milyen bűnt követtem el, hogy visszataszít a magány nyirkos cellájába?"
Rettenetesen éreztem magam. Ő is. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy koncentrálni próbál feladataira, de nem sikerül. Lelkiismeret furdalás gyötört, amiért beleszóltam az életébe. De ő ennek ellenére akart. Nagyon is akart, csak még időre volt szüksége, hogy jól megfontolt gondolatainak teret adjon. "Ne bántsd magad…" – jutott eszembe korábbi intelme. Tudtam, hogy ő mindig csak jót szeretne nekem, nekünk. Túl jó az ő lelke, csak fél. Fél attól, hogy nem tud majd megfelelni, hogy a változás nagyobb szelleme kikezdi az életét. Bíztatni akartam, de hamar belém fojtotta a szót. Mindig. Ismét hadilábon álltam magammal és vártam, mert nem tehettem mást. Vártam a jobb idők szelét, a változást, azt, hogy rájöjjön, túl rövid ez az élet a hosszú gondolkodásra. És vártam, hogy újra megkeressen. Ez volt minden reményem, mely tartotta bennem a lelket. Rá akartam bízni magam. Azt akartam, amit ő, mert csak így lehetett igazán boldog abban a kusza helyzetben, amit magunk köré szőttünk. Hagytam, mert tudtam jól, neki kell rájönnie… Én hiába mondom.Vác, 2013. augusztus 2.<Vissza> |
|
