|
|
 |
Válóczy Szilvia: Emlékirat - töredékek
Rólad
Az idő eltörhetetlen kristályai közt fénylik szemednek csillogó bogara. Barna és mosolygós, mint késő nyári fák közt az érett termés, melyet, ha a gazda learat, örömét leli bőségében. Olajzöld őszi termésben megbúvó csodálat vagy, fehér fellegek fodrai, melyek koronát rajzolnak a csendes tó tükrének.
Vívódás és kegyelem /részlet/
Olyan ő, mint a boldog gyermek zsivaja. Felhőtlen és helytálló minden pillanatban. Csak ültünk, csak ültünk a lombok alatt, nem kellett a szó, mert úgy is minden szép volt. Belénk kapaszkodott a jókedv, a béke, a szeretet, Isten tenyerén hordta szívünket. S most… nézi, ahogy szenvedünk.
Valahonnan a ködből
Néha mégis félek. Félek a szavaktól, a kimondott gondolatokról. Hangosan hallom, ahogy búg a magány. Itt bennem. Mélyen. Eltemetve. Olyan, mint egy csobogó vízesés, melynek robaja beteríti az egész teret. Hol vannak már azok a kérdések, melyekre sosemvolt válaszok születtek? Nagyra nyílt szemek tétován figyelnek, s néha még hisznek az igazságban.
Régi szobámban
Napcsíkok áthatolt ereje küzd falamon, reménysugár lelkem magaslataiban. Olykor erősebb, olykor gyengébb, ha reá vágyom. Testem örömben dobog, hisz emléked idézi kelletlenül. Elvonult mosolyod óta küzd az értelem, mi játszani kész, ha felém dobja bájait. S zokogok szüntelen, ha elképzelt múltam dűnéin szél fújja homokom, mert akkor szíved hagyott el, tudom.
Terhek közt
Most elrejtem arcomat vad terhek elől, mik lelkem akarják szüntelen. Úttalanul küzdök a megfáradt tegnapban, s holnapra vágyom jelenemben bóklászva. Ígéret kell szebb, jobb jövőért, hol megmarad a tudás, s a szomj emel határokat. Mi rideg valóságot űz a semmibe, átharcolt éjjeken át hatol vénámba, hogy párnám se öleljem.
Kontinuitás - Folyamat
Értetlenül álltam a dolgok előtt. Csendben olvastam a sorokat. Furcsa, de nem izgattam fel magam. Nem váltott ki belőlem agresszív érzéseket. Hirtelen magam előtt láttam. Ősz szemöldöke alatt szemei szinte mosolyogtak. Hangját nem hallottam, pedig mondott valamit, de nem értettem. Tudom, hogy sosem szerette, ha vad hullámok csapnak össze feje felett. „Nyugalom a hosszú élet titka” – mondta egyszer. S én igyekeztem úgy élni, ahogy tőle tanultam.
<Vissza> |
|
