Válóczy Szilvia: Hová lett...?

Mintha semmit sem érnék, úgy rohan a világ előre, s én maradok. Pörög a rend, zajba fullad a zavarodottság, az emberek kilóban mérik a szót. Jó lenne megpihenni. Hová lett a tisztelet a kívánva kimért jó modor?

Ma senkik hiszik azt, hogy az eszme felett nem őrködhet a szív. Mindenre hajlott gondolat a csábítás. Önző kuszaság kering a várni nem bírt világegyetem csatornáiban. Megölöd a csended is, ha durván fogsz haragodnak. Pedig egykor szeretni tanított az ég. S lám, mi lett belőle...

Hallgatag csóválja fejét a kínlódás, mert nem érti hová tűnt a fény. Beléd veszett, mint a hang a semmibe, s mely zokog, mert kettétört azon az alkonyon.

Boldogság? Mi az? Utolsó reményét is elvesztett fájdalom. Ha új mosoly is díszíti arcom ráncait, a tükör egy darabkája mégis mutatja majd szomorom.

Lassú kín szaggatja szívem. Hol van már az a törhetetlen tartás, az a megbecsült áldozat? Nagy fáradtságomban lelkem hiába szelídül, rabbá tesz a gondolat, hogy eztán elkerül a meghitt féltés.

Most inkább megfagynék a hidegben, mint hogy még egy éjszakán át vándoroljon lelkem feléd. Messzinek tűnik a pillanat, a boldogság kegyes útján. Gyémántköves az, oly fellegi, hogy talán sosem létezett.