|
|
 |
Válóczy Szilvia: LYRA Földöntúli szösszenet
Múltam ellibbent, áttűnt fátylai, tündöklött fényei a teljességnek, hamar, sírjatok végzetem rabjai miatt. Elhalkult homályban pislákoló szívemben ég a szerelem édes íze. Vágyálmokat kerget a jövő kapui felé. Néha megáll, megpihen, és a kéklő ég szélfútta leveleit küldi az est mélypompás csillagai elé. Lelkem belecsókol a napba, szikráit eresztve boldog színeket küld a horizonton túl feléd.
Tavaszodva
A köd már átgázolt a levegő szirtjein, s kisütött a Nap, csalogatva sárga hasú cinegék vidámságát. Elhajlott kék égen csendet járt a szél, s a föld lassan megnyugodott rézvörös voltjában. Ablakomon át bámultam a zöldellő mindenség nyílását. A szelíd moha apró bojtokban terült szemem sarkába. Mélyzöld valója megbabonázott. S azok a rozsdás tavalyi falevelek sem karolták már szunnyadó testeit.
Arany-mívű gondolatok
Szemembe szórt szikrák tűntek, aranyló cseppek ezrei vetültek pilláim alatt. Majd megvakultam, de tekintetem mégis e csodás percet kémlelte. Pupilláim szinte itták a káprázat mosolyát, s az apró kicsi foton kristályok vidáman csapódtak arcomba, mintha csak azt suttogták volna: Jöjj, és játssz velünk! Könnyeimet töröltem, ékszerként tündöklő csillámok előtt. S az út, min haladtam, teret engedett álmaim dallamának. Ábrándok szöktek szívemből, mély-keletű csendszavak. Szívét köszönhettem a Napnak, mely forró ölelésével felkorbácsolta vágyaim hatalmát, s elvezetett a boldogság birodalmába.
Medve lélek
Elbújt a nagy, nemes szív, lehajtotta bús fejét. Kelettől fordult észak felé bízva abban, hogy nyugalmát leli napjaiban. Lelkét hömpölygő sodrásban keltette életre, dús folyamban rója köreit. Erős mosolya mögött ott szendereg a szenvedély, mi előre hajtaná testének megtört vágyait. Csendben bújt zöldes rejtekébe a felejtés, ama bizsergetés gondjai elől.
Éjszakai gondolat
Megment az éjszaka a nappali gondok elől. Álomba ringatja megfáradt testem, megvigasztalja elárvult lelkem, mely az andalító sötétben békére talál. Luna hív, megborzolja testem zugait, meghint margarétás csókjával, s bíztatja szívem, hogy hű maradjon önmagához.
Talány
És ott állt mellette rendíthetetlenül. Olyanok voltak, mint két fa, lelkük gyökere egymásba kapaszkodott. Temérdek vágyam hullott a semmibe. Vajon tudták ezt? Nem hiszem. Fáradtan hajtottam fejem karommal kulcsolt térdeimre, s barna szemem színét homály borította el. A változás kora elérte földi jelenünket.
Tartás
Mivé lett tekintetében a lélek? Csak sajátját dicséri, becsvágy, kapzsiság… Átharcolt évek hullanak a kráterként mélyedő némaságba. Az a tartás valamiért hazug. Önmagával szembefordult csorba. És kellett a létnek a mosolytalan arc, mert azt hitte, legyőzhet. Két szemében közöny lakik, a jövő közönye, mely magával rántja azt a napot is, hol egyszer béke született.
Hasonlat egy aranygyűrűről
Elgurult az aranygyűrű, mert nem kényeztet az Heolise-i szerelem. Sötét erdőm fenyőágai csendre intenek. Zilált most a lelkem, múltam, s jövőm miatt is, melyet félelem táplál a nap minden percében. Mindkettőnket más felhők boldogítanak. Hiába a csicsergő tavasz, ha még altat a mézillatú aranyeső. Kelletlen bájaim már fel sem fogják az elárvult hangokat. Nehéz a szív, ahogy másé nem, és mégis haladnia kell.
Látnok
Hányszor láttam jó előre, mit elém vetett a sors. Pergett képek köszöntek vissza minden utcasarkon, s csak akkor jöttem rá, mily nagy hatalma van birtokomnak. Ha fázott az ég, én is fáztam, s velem együtt a lét, melyet napcsillantott fényben láttam, még akkor, mikor nemes szíve hódolt. Már el is feledtem mosolyának bársonyát, de az Úr elébem tárta múltaknak fátyolát. S akkor úgy éreztem, mit máskor szívem látott, látja most is, pontosan úgy, ahogyan azt ádá az ég.
Fűzfák közt
Ahogy borostyán lepi be a fát, úgy folytja meg a szerelem szívem még dobogó szirtjeit. Nehéz kő vonul keblemre, még nehezebb, mi volt, ereimben a vörös vér faggyá dermed, s lelkem szárnyaló vágyait elfújja a szél. Hontalan gondok közt sétál a magány, nappalok elszórt magjaiban él, de maga mögött hagyná, ha végre elvonulna a tél. Mint csendes, halk morajlás lüktet a lét, s benne lüktet a félelem, mi sosem esik szét, s a vágy, az a bíbor, lángvörös alkonyat, bennem küzd, és szívbe hatol, mint a harag.
Szemben az árral
Tűzvörös egembe olvadt a lét, megannyi kék színű fellege álomra hajtotta fejét, s a fenyő illatú, magas erdő bóbitát ringatott a deles szélben. Mézes levegőt lélegzett tüdőm, és a közeli tó ízét hozta a lég, mely megannyiszor nyugtatta lelkem. Elhagyott száraz nádasok hangja keltette életre csendbe zárt szavaim. Oly sóvárgón hurcolva, szívet égető fájdalmat ígért a múlt. De elengedett két kötél a földemre hullt… Feledni gyáván, mit kell… Szemben az árral nem ér a boldogság.
Elemek
Lázálmok gyötörnek, menekülnék csak míg tehetem. Szívemet elözönlötte a rút káosz, s folyton csak azt kérdem: maradnál-e gyümölcshozó fák alatt? Az a tekintet, mit feledni kívánnék, de mégsem lehet, abban a tekintetben van lelkem gyönyöre, mi pajkosít, szerelme rabul ejt. Jaj óh én egem, te királyi sarj... Hozz szelet, mi elfújja összegyűlt poraim, hozz tüzet, mi égesse el bokraimnak szárazát, s hozz vizet, hogy földem újra éljen. Veresegyház, 2007.<Vissza> |
|
