|
|
 |
| Más tájakon Nézd…Olyan vagyok,mint a magányos idő,mely kivénhedt fák törzsébea szerelmet írja.Ellobbant pillanat vagyok,egy örökkévalóság illúziója,melybe belecsorog a lét. Minden gondolatom álom,és nem menekszem,még ha oly annyira istávolba vágyomaz áldott vétkekért. S néha azt álmodom,hogy megindul alattam a föld,s ahelyett, hogy tűz lenne,hideg jég ölt magába,majd csodaként káromol a bűn,amiért váramnaknem vagyok erősebb határa. Máskor arra eszmélek,a tér fehérebb a hónál,és benne mosolyod szárnyaleltévedt ködök között. Úgy próbálom megérinteni,csak egy picit,ha lehetne…De elröpül, oly sebesen,mint más entitások gondolata. Csendben kapálódzom…Szólni nincs értelme.Ez már túl édes nekem!Érzem a vér szagát,látom, ahogy gyűl az éji vad.Magam köré üla fennkölt látomás,és úgy bitorol a félelemmintha mindig csak övé lettem volna. Csikorog a teremtő sík,rám harcolja magát minden szép szó,de lepereg…Már elvették, mit annyira őriztem. Kicsorbult könnyem párologaz elvétett percekért.Ma korán lement a nap,és véget ért minden lépés,elhalkult minden dobogás.A vágyé is…A szívé is… Mert megtaníttattam szeretni,és tisztelni a szerelmet.Életté született a szerény számadás.De kapkodó kezek…Mára ennyi maradt,és némi ráadás emléke a tegnapnak. Bágyadttá tesz a szürke homály,most csak ennyi néz szemeimből,s folyton azt kérdi:„Kell-e még a jó?”És én felelve kínlódom…Így már soha. <Vissza> |
|
