|
|
 |
Válóczy Szilvia: Megalkuvás, vagy valami ilyesmi Akkor is tartsd magad, ha bántanak. Még ha nem is akartak… Mert a fájdalom nehéz, egyébként pedig tűrni kell…
Neked olyan egyszerű. Csak kimondod a szavakat. Átlibbensz az élet következő történetébe. Eszel, alszol, dolgozol és szeretkezel. Ebből áll az egész életed. Szinte látom magam előtt, hogy ez téged teljesen megragad, mint a fákról lehulló sárga levél, mely mindannyiszor lenyűgöz, akár hányszor földet ér. Érzéseket kelt, mint két ember között a szerelem. De milyen szerelem?
Megalkuvás. Hozott Isten a mindennapokban, ahol légy serény és néha szerény is lehetsz, de ne repülj túl magasra, mert elolvad a viasz, amit szárnyaidra kentél. A rózsaszín függönyöd pedig már rég ellopta a forgószél.
Együttérzés, már néha elég belőle. Az a szánalom eltipor. Úgy mint nyáron az érett búzát az aratógépek. De mégis magaddal ragadsz, mert kapaszkodom beléd. Erőt merítek a mosolyodból, a túlontúl racionális gondolkodásodból. Közben szépen lassan meghalok, és elapadnak a szerelemért kiáltó, ölelésért és csókokért áhítozó boldog életképek.
Már szorítás van a torkomban, vigaszért és bókokért nyúlnék, de minek? Mi értelme az újabb kudarcnak? Isten mindenkinek csak egy életet teremtett erre a földre, nekünk pedig be kell osztanunk. Nincs több lehetőség. Persze lehet harcolni, vívódni, magunkba fojtani a problémákat, vagy esetleg dühösen dacolni, mert néha veszekedni is kell. De milyen egyszerű eljutni az utolsó levegővételig. Aki fenyegetőzik, az sosem teszi meg. Csak szépen, lassan, csendben. Kilátástalanul, az élet súlyaival.
Kár életben tartanom a lángot. Kár mosolyognom minden kedves szó után. Kár elhinnem, hogy valakinek az életet jelentem, hisz azok is csak szavak. Hazugság! Nem vádaskodás… Fáradtság… És akkor is ezerszer fogom elmondani, hogy én hogyan gondolom, és mit érzek. De lehet neked ugyanez megszokás és unalom. Dögunalom.
Ne haragudj, de a könnyeim teljesen eláztatták a papírlapom. Olyan nehéz szembesülni azzal, hogy csak ember vagyok. Semmi több. Egy ócska elmeromboló, szeretethiányos, fullextrás érzelemroncs. Ráadásul nevetséges, meg értelmetlen, mert lehetetlen megérteni az univerzum nyers mechanizmusát és lehetőségeit. Úgy kellett nekem! Igaz? Igaz… és még folytathatnám naphosszat, akkor is neked lesz igazad, mert így akarod.
Szívem szerint kivágnám a bolygókat a naprendszerből, hogy mindegyik arra menjen, amerre akar és boldoguljon ott, ahol tud. Na ez az egész lelkem mozgatórugója, a lényeg. Ami nekem sohasem fog megadatni, hiába áhítozom érte. Saját magam foglya maradok. Pedig nem is akartam. <Vissza> |
|
