Válóczy Szilvia: Múlt merengett jelen lét

Gyorsan telnek a hetek és a hónapok. Oly gyorsan, hogy észre sem veszem. Nem mondhatnám, hogy most jobb minden, mint máskor. Talán csak annyival, hogy nem fázom, és az a kellemes fáradtság se kergeti el lelkemből a szavakat.

Sok fájdalom gyűlt össze bennem, miközben még erősen érzem a múlt szelét. Mégis elrejtőzhetem bennük, az eltelt idő, s mégis jelen álmaim közt lépkedhetem előre és hátra. Már éppen jól voltam, amikor ismét rám köszöntött a némaság. Nehéz időszak ez, leginkább átvészelni és hazudni a szívnek szüntelen.

Már lehanyatlott a telihold, fogy, csak fogy tovább, így nyugalmasabb, s mily ritka pillanat az égben, hogy a nap és a hold is újra együtt. Újabb hónap, újabb holdkorong az éjszakában, mely újra meggyalázza a tiszta érzelmeket. Így egyedül nem megy, igaz társam most már csak szavam.

Angyalaim kezem fogják, s bíztatnak, ha erőm elhagy. Lelkembe szállnak, felnyitják szememben a szépség tündöklött varázsait. Álmokat szórnak könnyeimbe, a legszebb vöröslő alkonyatot, mely oly csendes, s oly makulátlan. Szebb napok nemes egyszerűségében reménnyel telt hitet üzen... S most mégis...

E hallgatag időben a szívem megszorul, úgy, hogy lassan dobogni is elfelejt. Csak hitem maradt, mely megerősít, s türelemre, kitartásra sarkall, akár azok a galambok, melyek olykor fejem felett szállnak.