|
|
 |
| Önnön alázattal Féktelen bennem a fájdalom…Rovott szavad alázatra visz,Csak óvatosan, csak mértékkelLépsz előre, hisz…Járt útjaid néha márTöbb terhet cipel,Vállaid felett a kínlódásKonok tartást emel. S én elhiszem a múltatÍgy haladok tovább,Nem nézem a voltaknakKivénhedt okát,Hol a keserűségMi néha most is öl,Aléltan szánalmat szít,Egy erőbe szorított ököl. Lépj előre! Lépj! Lépj!Nézd! Én mögötted vagyok,Én csak követni akarok,Én csak szeretni tudok.Nem érzek mást,Ha vággyá burkol a kéj,Szívemben a szerelmet érzemS Te remélj! Remélj! Üresen kong a lüktetett mélységS üresen a fájó szív,De néha még hallja hangodMi önmagához hív.Tudom, nagyon szeretsz…Csendben, mélyen, árván,De csak látszatnak hajtasz fejet,S azt is úgy gyáván. S én nem ítélkezem!Sohasem teszem…Mi megadatott,Azt csendben viselem,Azt fogadom el úgy,Tiszta lelkülettel…Mit kell elfogadnom…Mély tisztelettel. Bár magam is félek,Bátor szavam kísérem,Tán ő merészebb nálam,Önmagam nevében,Mert néha kell a szó,Kell a törődés kínja is,Kell az önfeláldozás,Mi alázatra visz. <Vissza> |
|
