|
|
 |
Válóczy Szilvia: Szerelmes levelek(fiktív)
Ma kinyílott a lelkem, akár a rózsa, ha nap simogatja szirmait. Fecskék kósza reptét véltem felfedezni a kékben tündöklő bárányfelhők magaslataiban. A szobámba szűrődő fény körbeölelte virágaim zöld tónusait. Láttam, ahogy szomjasan nyúlnak alakom felé. Úgy vittem földjükre az édes vizet, mint sivatagra zúduló záporeső. Közben macskám hosszú bajsza súrolta nyitott ajtóm félfáját. Megirigyelte a törődést, nyávogva bújt hozzám. Vörös szőre csak úgy izzott a büszkeségtől, mikor mosolyom reá telepedett. Lám, ő is értünk él, ahogy a nap és a hold megvetett árnyékai testünk nyomán. Bár, most itt lennél vélem, szívem nyugodtabban verne, és a nyugalom kiűzné belőlem az aggódást és féltést. Most megyek tovább, tollamból csak cseppnyi szó fogant, de az is néked, hogy örülj, ha majd olvasod.
*
Most ismét leszállt az éjszaka álmokat kergető, sötét leple, úgy karol át melengető teljességével, mint karod a valóság minden erejével. Fáradt vagyok, szemem altatja a nyugalom, bár pilláim fel-fel lebbentik még színes képek sokadalmát. Rád gondolok, ahogy lomha folyó sodrása mellett tétovázva álltál, tekinteted végigpásztázta a földi teret, s nyugalmul nálam telepedett meg. Akkor szemem hunytam, ahogy most is. Csendes szuszogásban lelem az eljövendő perceket, mely lassan átvezet a lebegés érzésébe. Szeretlek, mint ezt már annyiszor mondtam, s mondom újra…
*
Hétágra süt a nap, tavasz van. Már úgy vártam, hogy fekete rigók énekeljenek ablakunk alatt. S már megint csak írok, ahelyett, hogy meglátogatnánk tavunk merész tükreit. Emlékszel, mennyit sétáltunk ott napsütötte fenyvesek árnyékában? Apró mókusok játszottak egyik törzsről másikra, mert vad mogyorójuk elgurult. És mi csak nevettünk szertelen keringőjükön. Bár már itt lennél velem, annyira várlak haza mélyvörös szívembe. Kívánom gyermekded lelkem öledbe olvasztanom, mert ott nyugodt igazán a gondolat. Siess hát... Angyalaim vigyázzák minden léptedet!
*
Oly szomorú a lelkem. Mintha gyalázatos gondok rabolnák el minden aranyam... Úgy fordulnék szemed tükrébe, hogy elhagyott könnyem se hulljon lombos erdőkre. Nem akartam szavakat kosaradba szórni, mégis kiöntött a büszke folyó. Bár vissza tudnám fordítani az elveszett időt, s arcod mosolyában füröszteni szenvedélyes vágyaimat. Tudd, hogy bennem ugyanaz a szív dobog, neked adtam minden percemet, mely örökig elkísér. Talán bizakodhatom, hogy felénk lép még a meghitt éjszaka, s álmos gúnyáját testünkre teríti. Bocsáss meg drága Egyetlenem! Többé nem temetem magam szomorú percekbe.
*
Most, hogy újra napot tört a valóság, elfeledem minden rabul ejtett vágyamnak halk moraját. Kint kopog az eső, bár soh’se jönne be, mégis oly erővel zúdul a mezőre, mint a kegyetlen zuhatag. Vackában kuporodik az elmúlás, még sandán pillant vissza lelkem hajlataiba, de én zárom kapuimat. 16 angyal őrzi az álmom, s minden valóságom, mely felhők közül szállt. Bátorítanak, mikor erőm hagy el, kedvem osztják az örömnek egy-egy naív pillanatában. Már oly sokszor mondtam mit érzek szüntelen. Azt mit más ember csak akkor ért, ha szemembe néz, s látja pilláim közt a csillogást. Mint szelíd tó tükrében az eltéved fény, mely száz felé szórja szikráit, olyan az út világom kapujától. Az az én lelkem. Alvó keserűség, ha nem vagy itt velem. <Vissza> |
|
