|
|
 |
Válóczy Szilvia: Zsókám születése
Megrengett az ég, lelkemben a vihar elcsitult. Ármányos fájdalom rejtette el testem alantas lázait. Imát mondhattam, s köszönhettem az Úrnak e nagy csodát, mi jobban fénylett, mint bármelyik csillag. Szeretve alázkodtam hitem, s kenyerem előtt, mert a sors megdobogtatta fájó szívem őrangyalát. Kék szemű bárány a juss, és mennyei szerelem vérem, s hazám iránt. Fáradt már nem lehetek, de csukódik két szem em. Balomon dobog ez új lét, mosolyával aranyozza szürke fellegek habjait. Ő az én drágám, ki szeplőtelen lelkével bátorít. * S hallottam közeli vizem csobbanását, benne láttam leánykám boldog arcát, és a szót, mi fülébe ért, virgonc szemei közt a tengerkék fényt. Nyugatról jött a szív, szél hozta boldog mosolyát, mely karolni látott szolíd perceket. Mert kincsem, a lét, lelkembe forrasztja önmagát, csak ölelt, s csak ölelt át, megcsókolta jó földemnek illatát. * Vízkereszt, vagy, amit akarok... csendet, törődést és lágy szeretetet. Mosolygó napom, kis leányom, ki elringat merész perceket. Vele lüktet dobogó szívem, ha éhes, ha szomjas, s ha álmos is. Korom pillái, mint télen a kopasz fűzfaerdő, szemének ívében hajlik, s csukódik, ha itt a perc. S én csak vágyakozva, ébren, mégis száz örömben dúdolom könnyed dallamom, mely parányi fülébe ér, mint kis patakhoz a jó tündér. * Már nem voltam egyedül. Velem volt az éjjel, a tücskök ciripelése. Velem volt a friss levegő, mely minden pillanatban hűsítette egész napos melegem. Velem volt a kicsi vérem, az életem, ki szapora levegővételével körbe duruzsolta az éjszakám. Velem volt az ölelő kar, a gyengéd csókok elnyűhetetlen vigasza. Velem volt minden, mely egy embernek kell, melyből a szív önzőn táplálkozhat. Veresegyház, 2007.<Vissza> |
|
